A Magyashegyi Underground énekese átélte, milyen a mainstream média részének lenni, hogy aztán egy tanulságokkal teli úton találja meg a helyét az alternatív rock világában. Élt erdélyi kis faluban és metropoliszban is, de egy dolog mindig az életében maradt: a bringa.
Korábban előfordult, hogy évekig nem adtál interjút. Mi volt ennek az oka?
Ma sem igazán szeretek, de rájöttem, hogy ez nem csak rólam szól. Ha valamit csinálsz, azt meg kell osztanod a közönségeddel. Ezért ma már kevésbé kerülöm az interjúkat. Folyamatosan frissíteni az információt, ami veled már megtörtént és amiről már sokat beszéltél, szerintem egészen nehéz.
Ha egy pillanatra szarkasztikus vagy saját magaddal, akkor könnyen nevetségessé válhatsz.
Az eddigi nyilatkozataid alapján a közösségi médiával sem vagy igazán kibékülve, viszont, ahogy most is mondtad, fontosnak tartod, hogy az emberek tudjanak rólatok, a Magashegyi Undergroundról. Hogyan alakítod ki ebben a kettősségben az egészséges középutat?
Spontán vagyok ebben. Az Instagramra például nem mentem fel egy hónapja úgy, hogy valamit ki is posztoljak és egyébként is egyre kevesebbet nézem. Ugyanakkor nagyon izgalmasnak találom azt, hogy az ember – bár ez egy kicsit csalfa dolog – úgy alakíthatja a magáról kialakult képet, ahogy szeretné. Ebben rengeteg kreativitás lakozik. Szóval van olyan része, ami érdekel, de sokszor unom a ránk zúduló információáradatot.
A Facebookot sokáig arra használtam, hogy naplószerűen visszanézhessem, mik történtek velem. Most már azért ennyi év után picit követhetetlen, de gyakran van, hogy visszamegyek és megnézem 2010-et vagy 2011-et. Érdekes lenyomat szerintem. Jól esik az is, hogy sok erdélyi ismerőst fellelhetek ezen a felületen és tudom velük tartani a kapcsolatot.
Ezzel kapcsolatban van egy érdekes történetem. Részt vettem egy kampányban, ami a Bátor Tábor misszióját segíti Facebookon, de mindezt a Playboy kezdeményezte. Bevallom, napokig gondolkoztam rajta, hogy elvállaljam-e, mert nekem nincsen egy Playboy kultúrám. Van egy kedves ismerősöm, aki egy nőjogi aktivista, és azonnal jelezte is a nemtetszését, amikor kiraktam a felhívást. Elkezdődött egy párbeszéd, de nem tudtam megmagyarázni neki, hogy ez tulajdonképpen a rendszer meghekkelése és hogy végeredményben ő is innen értesült a dologról. Azon gondolkodtam, hogy ez az illető végül is egy olyan felületen támadja a Playboy-t, ami kb olyan káros, mint a Playboy. Elég csak ránézni a tinédzserekre és láthatjuk, hogy sokuknak a közösségi médiában látottak alapján alakul ki az értékrendjük.
Sok-sok párbeszéd játszódik bennem ezzel kapcsolatban. Valahogy a középutat kell megtalálni. Mindkét elcsúszás kibillenést okoz.
A Petőfi Rádiónak is köszönhetően hirtelen robbantatok be a magyar zenei palettára. Már akkor tudni lehetett, hogy ez egy hosszútávon működő dolog lesz?
Nem, a Szeplős vállnál mi csak egy virtuális zenekar akartunk lenni. Ez az alter-mulatós is kicsit a rendszer meghekkelése volt. Nem is akartunk koncertezni. Utána én magam is ráéreztem arra, hogy a koncertezés maga megélhetés szempontjából is jó, másrészt így aktív visszajelzést kaphatok a közönség részéről. Én nagyon szeretem ezt a fajta létezést és ezt a fajta a párbeszédet, amit a koncertezés hoz, mert egyetlen művészeti ágban sem kaphatok ilyen zsigeri visszajelzést. Nem arra gondolok, amikor megdicsérnek minket, hogy milyen jók voltunk, hanem maga ez a metafizikai energiacsere, ami létre tud jönni. Ez számomra nagyon izgalmas, ugyanakkor hosszútávon nagyon fárasztó is.
Ilyenkor hogy szoktál feltöltődni?
Van hat macskám, imádom őket! És persze itt a bringám, elterveztem, hogy egész télen használni fogom.
Telente nem szoktál bringázni?
Korábban nem, de most van olyan kesztyűm, ami talán jó lehet, vettem vastag dzsekit is.
Saját elhatározás vagy valaki rábeszélt?
Nem, egyszerűen látom, hogy sokan bringáznak télen. Én eddig azért nem bicikliztem ilyenkor, mert nagyon sok koncertem volt és féltem attól, hogyha a számon veszem a levegőt, akkor megfázhat a torkom. Most prímán megtanított a jóga az orrlégzésre úgyhogy ki akarom próbálni, hogy megy ez a gyakorlatban.
Hogyan jött be a bringa az életedbe?
Nézd, Erdélyben, Csíkszentmártonban nem voltak olyan nagy távolságok, így sokunk számára kézenfekvő volt, hogy bringával közlekedjünk. Volt ennek azért egy romantikusabb oldala is. Emlékszem, hogy anyukám vitt a kis Pegas biciklijével, a jegenyék gyönyörűen álltak az úton, kivetődött az árnyék és ott ültem hátul a kis szoknyámban mögötte. Sokat mentünk erdőn-mezőn át, imádtam. Aztán kaptam én is egy Pegas bicajt és egész gyerekkoromban végig bringáztam. Sokszor még ruha sem volt a felsőtestemen, csak úgy mentem, mint egy vadgyerek.
Budapesten elsőre gondolom nem volt ennyire egyszerű. Hogyan szoktál rá ismét a bringára?
Elkezdtek az emberek körülöttem biciklivel járni. Emlékszem, volt a Szimplában is egy biciklivásár, amit megnéztem. Ott megismerkedtem a Janival, aki összerakta nekem a csodálatos Puch-Csepel fúziós biciklimet. Mindig is szerettem, mert van egy hatalmas szabadságvágyam és szerintem a bringázás pont erről szól. Szabad vagy, egyedül vagy. Imádtam, amikor elkezdtem bringázni Budapesten és a kerekesszékesek, a biciklisek, sőt még a dinnyeárusok is köszöntek nekem.
Milyen bringát hajtasz?
Van egy Csepel-Puch fúziós, összerakott, egy csopperszerű, román Pegas, ami végül is a családdal közös, és van egy harmadik, egy Sydney városi bicikli, ami eszméletlen nagy kedvencem. A világ legkényelmesebb bicaja, énekelek rajta, ha felülhetek rá.
Szoktál az autók között is menni?
Szoktam, de azért preferálom a kerékpárutat. Egyetlen egyszer estem biciklivel. Az üllői úton mentem az autók között és gondoltam, annyira szoknya-kompatibilis ez a bicikli, hogy simán felvehetek egy háromnegyedes darabot. Sajnos becsípte a kerék és elestem. Éppen csak bevonszoltam magam a járdára, mire elindult a harangszó. Mondtam, köszi! Szóval, csinálom, naponta van, hogy 40-50-60 kilométereket is megyek.
Ki lehet égni ebben a hivatásban?
Minden évben körülbelül december-január környékén már szaturál a dolog. Nagyon érdekes, mert a sok koncert ellenére az embernek a személyiségében benne van, hogy ezt kell csinálnia. Egyszerre tölt fel és szív le.
Nagy szerencsém van, hogy a fiúk a zenekarban nagyon kreatívak és dinamikus változást lehet velük folyamatosan generálni. A zenéink folyamatosan alakulnak velünk. A Szeplős vállat se mindig ugyanúgy játsszuk, mint ahogy száz évvel ezelőtt. Csinálunk akusztikus, happening jellegű koncerteket is: például az A38-on olyan koncertet adtunk, hogy a terem közepén volt a színpad. Most például december másodikán lesz a Kongresszusi Központban a koncertünk, ahol ütőegyüttessel, kórussal, szimfonikussal együtt fogunk koncertezni. Ez még számomra is annyira új, hogy egy kicsit talán félek is tőle.
Szerintem vannak olyan zenekarok, akiknél sokkal több az állott rész, mint nálunk. Lehet, hogy saját magunk ellen dolgozunk azzal, hogy ennyi változás van és ilyen gyakran, de mi így szeretjük csinálni.
Én nem hiszek abban a mentalitásban sem, hogy én vagyok a művész, felmegyek a színpadra és te megnézheted. Én ennél bonyolultabb szerkezetnek látom az életet, a lelket is, szellemet is.
Pedig rád nem igazán jellemző, hogy a koncerteken kommunikálj a közönséggel.
Koncert alatt, ami közben van egy zenei dramaturgia, a daloknak van egy együttállása, nem tudom, hogy miről poénkodjak, vagy meséljek az élet értelméről, vagy életigenlő vagy fájdalmas dolgokról beszéljek? Mivelhogy ötödmagammal vagyok a színpadon minimum, úgy érzem, hogy nagyon személyes dolgokról nem beszélhetek, mert nem rólam szól ez az egész és nem akarom becsapni a közönséget. Közös esszenciáról van szó.
Erdélyi lányként mit gondolsz, mi az a legfontosabb tanítás, amit el tudtál hozni otthonról?
Talán egy olyan erőt, ami a hitbe gyökerezik. Egy olyan erőt, ami ezen keresztül mindent felold.
Arrafelé jobban megmaradt még ez a szakrális-spirituális gondolkodás?
Egyrészt igen, másrészt hiába tűnik néha bigottnak, vagy butának az egész, valójában sokkal szervesebb, mélyebb és tisztább. Például, amikor a Nemzeti Múzeumban csináltam az Anna-kiállítás narrációját, akkor is belegondoltam, hogy milyen méltóságteljes az ottani nőiség. Nem lázad, de érvényre juttatja a saját gondolatát.
Erre szokták mondani, hogy a nő hordja a nadrágot?
Nem teljesen. A székely férfinál nincs macsóbb férfi. Viszont attól a szentségtől, ami az erdélyi nőkben van, megijednek és fehérnépnek nevezik őket. Egy székely nő, az mindent kibír. Talán ebben rejlik az a szépség, amit én kincsként őrzök.
Úgy érzed, te is mindent kibírsz?
Kurva sok mindent kibírtam! Nem olyan egyszerű nekem sem, hiába látják az emberek többnyire azt, hogy Bíborka mosolyog, chill, zen.
Milyen az, amikor Bíborka nem chill és zen?
Egyszer egy koncert előtt nagyon nagy fájdalmaim voltak, de mivel az a fájdalomcsillapító, amit én szedhetek, nem volt kéznél, nem tudtam mit csinálni. Lement a koncert látszólag gond nélkül, aztán utólag a felvételt visszanézve se tűnt fel, hogy bármi bajom lett volna, pedig tényleg elég rosszul voltam.
Lelki szinten is akadtak mélypontok. A barátnőm februárban halt meg, ami nagyon megrendített, de képzeld el, hogy elmentem a temetésére és elénekeltem a Végtelen kékséget az urnájával szemben.
Egy másik interjúban felemlegetted, hogy gyerekkorodban rád szólt az apukád, „Tedd magad túl könnyen az olvasottakon, mert a gondolati szféra melankóliához vezet, a melankólia pedig leterheli az embert” – ma mit gondolsz erről?
Teljesen igaza van! Akkoriban, amikor ezt mondta, évekig úgy hittem, hogy egy kicsit buta gondolat ez, de ma már pont az ellenkezőjét gondolom. Nem állítom, hogy nem érdemes olvasni, de sokkal nehezebb és terhesebb élethelyzetet generál, mint amikor az ember csak felkel reggel és teszi az egyik lábát a másik után. A tudás, meg az, hogy mindent összeolvas az ember, nem jelenti azt, hogy minden érvényes. Mindent ember csinál. Mindenki csak egy ember. Az orvos nem Isten. A filozófus sem Isten. Azért szoktam megnyugodni, mert minden emberi és én is az vagyok. Most ezt mondom, így vagyok magam, most vegán vagyok, aztán holnapután lehet, hogy meg fogok változni.
Volt a Magashegyi kezdete után egy nagy szünet… Lehet tudni, hogy akkor te mit csináltál?
Hát érdekes volt. Egész nap azt csináltam, amit akartam. Nagyon szomorú, de jó időszak volt. Ott volt a Megasztár, aminél ráeszméltem, hogy le kell fejtenem ezt az egészet magamról. Ez sikerült, mert később a HVG, a Magyar Narancs és a kulturális sajtó egyéb terén is kíváncsiak voltak rám, pedig egy Megasztárossal szemben annyira nem szoktak nyitottak lenni ezek a sajtóorgánumok. De ehhez egy hatalmas munkának kellett végbemennie bennem.
Utána elindult a Magashegyi, és aztán egyszerre akarták a fiúk csinálni a Kaukázust és a Magashegyit is. Éreztem, hogy a Kaukázus eredendően férfiasabb, fiúsabb dolog és, hogy ők abban jobban érzik magukat. Azt nem akartam, hogy a Magashegyit egy ilyen side projectként negyed energiákkal csináljuk, ezért javasoltam, hogy jegeljük. Megpróbáltam feltölteni és újraépíteni magamat. Ez nem egy könnyű folyamat.
Volt erre bármiféle stratégiád?
Semmilyen stratégiám nem volt. Emlékszem, a barátnőmet kísérgettem a Képzőművészeti Egyetemre. Amíg ő tanult, kivettem könyveket és a parkban olvasgattam. Megtapasztaltam, hogy én most szomorú vagyok, én most nem találom a dolgokat. Jártam színházba, olvastam, barátokkal találkoztam, sokat jártam a Jelenbe, gyakran hajnalodtam meg a teraszon. Sok mindenkivel beszélgettem, kalandok voltak, szép volt. Akkor annak volt az ideje.
Sokszor lehetett hallani tőled, hogy amikor a Színművészetire jártál, neked nem volt B terved. Amikor szünetelt a Magashegyi, akkor már volt?
A baráti körömben volt egy CD boltos kis csoport és nekik besegítettem, úgyhogy egzisztenciálisan a minimumot megtudtam magamnak teremteni, és volt egy kis tartalékom is. Abszolút taoista életmódot éltem, viszont többet jártam a Széchenyi fürdőbe akkor, mint most. Tudtam, hogy melyik napszakban a legolcsóbb és elmentem úszni. Mindent csináltam, az egész ilyen nagyon rendszerezett és szép volt, szerettem. Nem volt B tervem. Ez sem terv volt, hanem van egy ilyen alap létezés bennem, hogy hagyom, hogy átjárjon a szellő és az a konstelláció, ami valószínű, hogy önmagam miatt alakult úgy, ahogy alakult. Energetikai, érdeklődési és mindenféle szempontból. Bíztam benne, hogy ez majd így ki fog alakulni és nem volt B terv.
És ma van B terved?
Egyetlen egy B tervem van. Most nagyon megkívántam a mozgásszínházat. A konvencionális színház, hogy például csináljuk meg a Liliomfit, az nem érdekel. Én a kísérleti dolgokat szeretem inkább.
Hogy néz ki a Magashegyi jövője?
Most szeretnénk egy bakelitet készíteni Tóth Krisztina verseiből, amiben meg fog jelenni a szimfonikus hangzás is, de nem a mai magyar popszimfonikus kvóta szerint, amit már lassan minden magyar zenekar csinál. Lehet, hogy egy lemez is megjelenik majd.
Mi az, amit a Magashegyivel még nem valósítottál meg, de mindenképpen megszeretnél?
A Magashegyibe annyira belerakták a fiúk és én is önmagamat, hogy mindent megcsináltunk. A képszínházi szerelemtől kezdve az irodalmon át, a divaton keresztül. Talán ezeket külön szedve próbálnék valamit ki. Lehet, hogy kipróbálnék magányosabb zenélési formát is.
