A három C, Cavendish, Contador és Cancellara fénykorában, Armstrong utolsó tündöklése a Touron és egyáltalán minden, amitől szép ez a sport. A Chasing Legends azok számára is átélhetővé teszi a kerékpársportot, akik egyébként sohasem ülnének nyeregbe.
Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy mi a jó a kerékpársportban és mi a fene vesz rá arra, hogy sok tíz vagy akár száz órányi közvetítést megnézzek egy évben, akkor ezt a filmet szoktam ajánlani. Ez már önmagában is sok mindent elárul a Chasing Legends-ről, de egy személyes sztorim is fűződik hozzá. A film java részét a 2009-es Tour de France-on vették fel. Ez volt az a kerékpárverseny, amit először láttam a TV-ben és akkor döntöttem el, hogy kipróbálom magam versenyzőként.
A Chasing Legends nem egy neves filmstúdió kasszasikere, ezt mutatja az is, hogy Jason Berry filmjét sajnos már nem is forgalmazzák, az Amazonon aranyárban mérik az eredeti példányokat, de valószínűleg nem is a meggazdagodás volt a készítők célja. Inkább egy igényes dokumentumfilm, ami az országúti kerékpársport esszenciális érzelmeire alapoz: küzdelem, szenvedés, dicsőség és hagyománytisztelet.
A 2009-es Tour de France már önmagában is rengeteg sztorival kecsegtetett ahhoz, hogy valaki megörökítse: Armstrong 4, Contador 2 év után tért vissza a Francia Körversenyre és párharcuk különösen érdekessé tette az első hetet. A fiatal Mark Cavendish talán élete legjobb formájában volt, s végül hat szakaszt nyert azon a Touron. Ehhez hasonlót azóta sem csinált senki és összességében is csak három kerékpárosnak sikerült több szakaszt nyernie sok-sok évtizeddel korábban, mint Cavendishnek.
Ennek megfelelően Berry remek érzékkel csatlakozott a Columbia-HTC csapatához a 2009-es Touron, de szerencsére nem elégedett meg egy szimpla dokumentumfilmmel. Legendás kommentátorok (Phill Liggett, Paul Sherwen) és versenyzők (Eddy Merckx, Erik Zabel, az akkor még aktív Jens Voigt) mellett jó húzás volt megszólaltatni a Tour akkor élt legidősebb résztvevőjét, Pierre Cogant, vagy a verseny egyik leghíresebb fotósát Graham Watsont is. Valószínűleg a riporter is jó munkát végzett, hiszen mindenki teljesen más aspektusából mesél a versenyről.
A mini-interjúk és a verseny történetének, hangulatának könnyen fogyasztható tálalása mellett betekinthetünk a 2009-es Tour szakmai kulisszatitkaiba is – persze, főleg a Columbia aspektusából. A kísérőkocsikból és bringán elhelyezett fedélzeti kamerákkal (akkor ez elég új dolognak számított) nézhetjük végig, ahogy a csapat szétrángatja a sort a harmadik szakasz oldalszeles részén. Átélhetjük a George Hincapie drámáját is, aki a 14. szakaszon alig öt másodperccel maradt le a sárga trikóról.
Nem tartom magamat egy nagy zeneszakértőnek, de számomra a pontra az i-t Haik Naltchayan zeneszerző teszi fel. A készítőkkel remekül összedolgozva mindig olyan stílusú zene hangzik el a filmben, ami még drámaibbá és átélhetőbbé teszi a jeleneteket. Tipikusan olyan alkotás, ami önmagában is megállja a helyét, és szerencsére a Spotify-on könnyedén el is érhető a tracklist.
Véleményem szerint a Chasing Legends a valaha készült legkomplexebb, legigényesebb film a kerékpársportról és a Tour de France-ról. A rajongók és az új nézők is megkapják amit akarnak, a képek és a zene pedig gondoskodik arról, hogy mindenki emelkedett pulzussal álljon fel a stáblista után.
