Szabolcs nem mindennapi projectre vállalkozott az elmúlt nyáron: egy nap alatt annyi szintet akart gyűjteni, mintha megmászta volna a Mount Everestet. Az elképesztő erőpróbáról az alábbi blogposztban számol be.

A terv

Idén télen belefutottam egy érdekes cikkbe a Cyclingtipsen, majd elolvasva a hozzá tartozó szakirodalmat azonnal szimpatikus lett a téma. A dolog lényege: a Mount Everest magasságának (8848 méter) megfelelő szintet kell összegyűjteni egy adott emelkedőn fel-le mászkálva, egy menetben. Természetesen enni, inni, stb. meg lehet állni, de aludni nem ér. A közel 80 kilómmal egyáltalán nem vagyok hegyikecske alkat, de úgy éreztem, hogy érdemes lenne megpróbálni, megtetszett a cselendzs. Néztem, hogy eddig egy magyar teljesítő volt, Petrik Csaba, tehát első nem leszek, de nem számít (időközben Torma András György júniusban beelőzött).
Sokat agyaltam, hogy hol kellene próbálkozni. Mindenképp a Bükkben vagy a Mátrában szerettem volna, az első gondolat a Parád-Kékes volt. Ezeket kellett figyelembe venni:
  • a www.everesting.cc-n lefektetett szabályoknak feleljen meg,
  • elég meredek legyen, hogy ne kelljen 300+ km-t megtenni a 8848 méter szinthez (Parád-Kékes kilőve),
  • ne legyen túl meredek, az egész napos menet végén is biztonsággal abszolválható legyen a legkönnyebb áttétellel,
  • jó minőségű legyen az útfelület,
  • egyszerű legyen a forduló az alján is és a tetején is (emiatt pl. kiesik a Mátraháza-Kékestető, mert az alján a forgalomban nem egyszerű megfordulni, egyszer oké, de negyvenszer nem),
  • ne legyen nagy járműforgalom,
  • szeressem a hegyet, szívesen töltsek ott egy napot.
Végül a Bél-kő mellett döntöttem, de nem a teljes emelkedőt, hanem a tanösvény kezdetétől a „nagy kő”-ig tartó szakaszt szemeltem ki. A nagy kő felett nagyon gáz az aszfalt, és van benne némi lejtő is, ami miatt a kinetic gain által gyűjtött szinteket le kellene vonni, és a franc se akar számolgatni. Aztán csináltam pár terepszemlét, nagyjából képbe kerültem, hogy milyen tempóval, mennyi idő alatt tudok felmenni.
A biztonság kedvéért 9000 méter összegyűjtését tűztem ki. Az emelkedőm szintemelkedése 201 méter, vagyis 45 menet volt a cél. Egy fel+le menet nagy biztonsággal, ráhagyással 20 perc, vagyis 15 óra menetidővel számoltam. Hozzáadva 1 óra állásidőt (evés/ivás/pisi/kaki), 16 óra volt a cél. Ez az 5:00-21:00 időszakba pont belefér, sötétben nagyon nem szerettem volna körözni. Azért a vittem magammal egy lámpát, amivel néhány kört kis tempóban meg tudtam volna tenni, de sokat semmiképp. Mint kiderült, jó volt, hogy nálam volt.

A menet

Előző este berámoltam mindent az autóba, csináltam egy köbméter szendvicset, beraktam vizet, mentes söröket, izó italt, egy kazal müzliszeletet és péksüteményt, géleket. Bár csapvízivóként nagyon ellene vagyok, de most palackos ásványvizet rámoltam be, mert nem akartam 5-10 literes kannából töltögetni a kulacsot, 6000 méter felett minden mozdulat számít, meg hát marginal gains, ugye…
Ébresztő 3:30-kor, kávé, reggeli, öltözés. Reggeli közben eszembe jutott, hogy nem kéne, hogy a reggeli szürkületben Semjén Zsóti vérszomjas kollégái vaddisznónak nézve ledurrantsanak, ezért még feltúrtam a garázst villogókért és gombelemekért, aztán indulás.
A kőbánya bejáratánál egy árnyékos helyen felállítottam az alaptábort, bicaj összerak, gyí! Hűvös volt (10 fok), amit nem szoktam szeretni, de most nem esett rosszul. Már az első körben kialakult az, hogy hol milyen áttétellel és ülve vagy állva fogok menni, ezt végig tartottam is. Közben gondolatban 4 részre bontottam az emelkedőt:
  1. Khumbu jégesés – 6-8%-os, kellemesen tekerhető rész, sűrű erdő, itt mindig sötét van és hűvös/hideg
  2. Déli nyereg – 3-5%, alig emelkedik, itt lehet enni, inni, nyújtózkodni
  3. Hillary lépcső – 11-12%, 39×29-en kiállva gyúrós, de pihenteti a derekat
  4. Csúcs alatti gerinc – 6-8%, pihentetően forgatós
Lefelé eleinte nem mertem ereszteni, mert vigyáztam a kint bandázó szarvasokra és őzekre, aztán mikor rendesen felkelt a nap, már igen jól tudtam haladni, ekkor elég jó köridők születtek.
Az volt a terv, hogy 5 darab 9 körös blokkra osztom a távot, köztük 4 kajaszünetet tartok, menet közben müzliszeletet majszolok és gélt nyomok. És sosem tekintek a teljes 45 körre, egy 9-es blokkban csak az adott blokk köreit tekintem, akkor belátható időn belül van a cél, nem annyira demoralizáló az előttem álló adag.
Az everesting.cc-n a Tips & Advice rovatban figyelmeztetnek, hogy nehogy 3000 méternél eluraljon az eufória, elragadjon a hév és a nagyobb tempóra kapcsolj a megengedettnél, mert az 6000 méter felett visszaüt majd. Na, nekem sajnos ilyen egyáltalán nem volt. 800 méternél szédülést kezdtem érezni, aztán émelygést, hányingert, ami egyre elhatalmasodott rajtam. Otthon a gyerekek két napja a Tiszán összeszedett bélfertőzéssel nyomják az ágyat (láz, hányás, hasmenés), és féltem, hogy ez jön ki most rajtam is. Innentől a „Kész, vége” és a „Baszki, ma nem érsz rá beteg lenni, azt majd holnap” váltakozott az agyamban, de inkább azt láttam, hogy nem lesz ebből Lomnicing se, nem hogy Everesting. Aztán nagy nehezen felkínlódtam magam 1800 méterre, jött az első megálló. Keservesen magamba tömtem valamennyi szendvicset és folyadékot, aztán kivonszoltam magam a következő 9-es körre. 3000 méter körül a hányingert hasfájás váltotta fel, aztán éreztem, hogy ez bizony nagyon ki akar jönni. De tartottam magam a tervhez, 3600-nál álltam meg, akkor azonnal dobtam egy masszív Dumoulint.

Giro d’Italia királyetap: ismét nyitottá vált az összetett + videó

Ettől egészen jobban lettem, a kaja is jól esett így már, felfrissülve mentem ki a harmadik blokkra.
Ez a középső blokk igen jó esett, stabil jó köridők születtek. 11 óra körül megjelentek a gyalogtúrázók, mindenkivel elég sokszor találkoztam. Egészen megtelt a hegy. Többen megkérdezték, hogy sok van-e még, egy jellegzetes párbeszéd így hangzott:
- Hányszor mész fel?
- negyvenötször
- Ötször ?!?
- NEGYVENÖTSZÖR- …
4500 méter, féltáv. Itt kezdtem el hinni benne, hogy meglesz. Fáradt nem voltam, csak az evésre kell figyelni! 5400 méternél újabb kajaszünet, de még ezt is Dumoulinnel indítottam (nem olyan egyszerű 5400 méter mászás után a félguggoló testhelyzetet percekig tartani…). A következő blokk elején elhűltem láttam, hogy valaki közben bezárta a sorompót. Pár körön keresztül oldalról kerültem meg fel-le, a saras ferde rézsűn szerencsétlenkedve, ez körönként kb. 1 perc pluszt jelentett. Aztán rájöttem, hogy ki lehet nyitni a sorompót, nem volt lelakatolva. Közben kijött Kriszta, csinált néhány képet, pár körön keresztül biztatott, jó volt szólni valakihez.
A blokk vége 7200-nál lett volna, de nem jutottam el addig, mert nagyon durva felhők jöttek, ijesztő tempóban, így hát lemenekültem az alaptáborba az esőkabátért. Mire leértem el is kezdett zuhogni az eső. Hú, esőben nagyon le fogok lassulni, de basszamegazég most már végigcsinálom, ha végig zuhog is! Harden The Fuck Up! Ha már megálltam, ettem-ittam és megnéztem a radart. Azt mutatta, hogy nem érdemes várni, úgyhogy elindultam esőcuccban. Kívülről áztam, belülről a nájlonban dunsztolódtam, ez nagyon nem volt komfortos. Lefelé óvatoskodni kellett a vizes aszfalton, főleg a Hillary lépcsőn, ekkor megint nagyon ócska köridők lettek. 3 kör volt zuhogó esőben, aztán elállt, de még 3 körön hullott a fákról a víz, ennyit kellett esőkabátban bénázni.
Közben közeledtem 7000 méterhez, a halálzónához 🙂 Ez esetemben azt jelentette, hogy innentől végig folyamatosan az eléhezés határán billegtem. Erőnek erejével tömtem magamba a különféle kajákat, de semmi nem esett jól és nem is éreztem, hogy hatna, talán csak a mentes Gösser tudott némileg frissíteni. A 2 db utolsó 9 körös blokkból 3 db 6 körös lett, az utolsó 15 kör keserves volt. Nagyon lassan fogytak a körök, az esőtől a levegő lehűlt 10-11 fokra, egyszerre izzadtam és fáztam, rázott a hideg, érdemben enni már nem sikerült. És hát valljuk be, elfáradtam.
19:15 körül mentem ki az utolsó 6-os blokkra. Most már nem volt kétséges, hogy meglesz. Hacsak el nem perecelek lefelé a csúszós vizes úton. Ennek elkerülése végett a 30Y idevágó dalát dúdolgattam magamban (nagyon jó a klip, érdemes végignézni). Az volt a kérdés, hogy mennyit kell sötétben menni. Bár az eső elállt, az égbolt felhős maradt, hamarabb sötétedett. A 8848 méter az óra szerint az utolsó előtti körben lett meg. Egész nap arra készültem, hogy ezt lefotózzam. Erre a francos kijelző 8847-ről egyből 8849-re ugrott… Biztosan túl gyorsan emelkedtem. 🙂
Pekk. Az utolsó körre már töksötétben indultam. Felértem. KÉSZ. Lefelé csak 20-30 között tudtam engedni a lámpa halovány fényénél, ráadásul újra eleredt az eső. Leírhatatlan érzés volt a legvégén megérkezni az alaptáborba. És leírhatatlanul szarul voltam. Az első gondolatom az volt, hogy ilyen hülyeséget soha többet nem csinálok. Meg a második is. Hidegrázás, gyors berámolás az autóba, aztán irány haza. Otthon hidegrázás, beültem a tusolóba és 20 percig folyattam magamra a forró vizet. Egy tál levest három részletben beküzdöttem. Alvás. 5:00-kor felébredtem, hogy éhes vagyok – ettem. Alvás. Ébredés óta folyamatosan eszek.
Fotózással nem nagyon vesződtem, a készített képanyag sajnos minősíthetetlen. Elsősorban a GPS-t fényképeztem, minden kerek 1000 métert lefotóztam, arra az esetre, ha a Strava fájllal történne valami gebasz. Voltak fotózásra felfogadott serpáim, de sajnos ők beteget jelentettek, otthon f*stak :(.
Azt hiszem, idén másfél órásnál hosszabbakat már nem megyek. Na, jó egy-két maraton még belefér:)


A fogyasztás

  • 6 x 1,5l ásványvíz (hűvös volt, kevés fogyott)
  • 5 doboz mentes Gösser
  • 3 x 0,5l Gatorade
  • 7 db szendvics (sajtos vajas kenyér, majonézes torma, só)
  • 2 csomag előrecsomagolt péksütemény (csokis és vaníliás franctuggyami)
  • 6 db Corny Big müzliszelet
  • 1 db energia gél (a Dumoulinek miatt nem mertem ezeket tolni, mert alapból is fosat… )
Szakmabelieknek itt a Strava log:
Mondjuk nem túl izgalmas, elég monoton:)
A 13:45-os menetidővel nagyon elégedett vagyok. A 16:06-os teljes idő viszont meglepett, sokkal több lett az állásidő, mint amire számítottam. Mondjuk a Dumoulinek nélkül kevesebb lett volna. A táv 238 km, de ez itt egyáltalán nem számít.

Végül ami a legfontosabb: nagyon nagy köszönet Krisztina Godónak, hogy elviseli ezt az egészet, meg mindent ami ezzel jár!


Szabolcs Everestingje éppen aktuális, hiszen a megmérettetést az a Jens Voigt hozta újra be a köztudatba tavaly januárban, aki most éppen 7×7 maratont készül lefutni, hogy egy alapítványt támogasson.

Jens Voigt válasza a kapuzárási pánikra: 7 nap 7 maraton

Az egykori profi bringás teljesítményét folyamatos Live-ok keretében követheted Facebook oldalán.

Hozzászólnál, vitatkoznál? Itt megteheted!

Ne felejtsd el a hozzászólást!
Kihagytad a nevet