Hirdetés

A klímaváltozás miatt az elmúlt években kiemelt szerepet kapott a kerékpárversenyeken a hőtűrő képesség és a hatékony hidratáció. Nagy körversenyt és főleg Tourt és Vueltát már nem nyerhet olyan, aki megfő az első emelkedőn. Talán ez a kulcsa Froome dominanciájának is?

Minden sportban felfedezhetünk olyan ökölszabályokat, amikről úgy tartjuk, elengedhetetlenek ahhoz, hogy valaki sikeressé váljon a saját területén. Például az ökölvívásban a magas, hosszabb karokkal rendelkezők vannak előnyben, mert távolabbról kisebb kockázatvállalással tudnak ütéseket bevinni, amíg súlyemelésben pont az ellenkezője érvényesül, és a rövidebb végtagok miatt, kevesebb távon kell megmozgatni a súlyokat. Ezekkel szemben vannak esetek, amikor kevésbe evidens, hogy adott fiziológiai tulajdonság, hogyan juttat sportolókat előnyhöz azokkal a vetélytársaikkal szemben, akik nem rendelkeznek azon attribútumokkal.

Amikor adott népcsoportok sportsikereit próbáljuk vizsgálni, mindig felvetődhet a tyúk vagy a tojás kérdése: azért jó adott nép egy sportban, mert népszerű azon a környéken, vagy azért népszerű mert jók benne?

Szívesebben hoznék hazai példát, de egyelőre több adat van arról, hogy a valaha futott tíz legjobb maraton miért hat kenyai és négy etióp atléta nevéhez köthető, mint a magyar kajak-kenu sikerek hátteréről. Szóval, könnyebb ezen a szálon elindulni.

Chris Froome is Kenyában nőtt fel. Első gondolatom az volt, hogy a környezettel lehet valami. Egy bringás tenne pontot a hosszútávfutás körüli vitára, a kenyai edzésmódszerek és környezet javára a genetikával szemben? Nairobi Kenya fővárosa és a négyszeres Tour de France győztes szülővarosa mintegy 1661 méterrel tengerszint felett pont a legideálisabb magaslaton helyezkedik el a VO2max (a test által maximálisan felvehető és szállítható oxigén mértéke) maximalizálásához. Ez Froome számára előnyt jelenthet egy – futás népszerűségéhez mérten – kis számú, főleg európai születésű pro peleton többségével szemben.

Froome azért futásban sem utolsó

Viszont mégsem születnek minden 1500 méteres településen olyan sportolók akik 2 óra 10 perc alatt kepések maratont futni, vagy halmozni a Grand Tour sikereket. Nem a VO2max a kulcs, amiben egyébként a Norvégok az élmenők, így az sem meglepő, hogy a jelenlegi profik közül Edvald Boasson Hagen, büszkélkedhet a legmagasabb (86.4) VO2maxszal (Chris Froome 84.6). Véleményem szerint a VO2max túlértékelése főleg az Armstrong elleni eljárások eredménye.

A norvégok az igazi VO2max menők

Ahogy a futásnak Kenya, a bringázásnak Kolumbia adott már számos olyan kiváló versenyzőt, mint Luis Herrera, aki a három nagy korverseny hegyi trikója mellett egy Vuelta győzelemmel is büszkélkedhet. A jelenlegi peletonban pedig olyan neves versenyzőkkel képviselteti magát a nemzet, mint Rigoberto Urán, Nairo Quintana, Miguel Angel Lopez, Esteban Chavez vagy Sergio Henao.

A nagyszámú átlagon felül teljesítő versenyző mellett több szempontból is párhuzam vonható a két ország között. Kenyához hasonlóan, Kolumbia is rengeteg jóval tengerszint felett fekvő településsel rendelkezik, ahol – sokszor kényszerűségből – mar gyerekkorban megkezdik a hegyi edzéseket. A felsorolt sportolók közül Rigoberto Urán szülőfaluja, Urrao fekszik a legalacsonyabban, “csak” 1830 méteren, ami azt jelenti, hogy a VO2max-elméletet megint félretehetjük, ugyanis 1600 méter fölött ezer méterenként 8-10%-kal csökken ez az értek is. Viszont nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a hasonlóságot sem, hogy mind a két ország az egyenlítő mentén fekszik. Vegyük az emberi izmok 18-26% körüli hatékonyságát (a maradék kémiai energiából hő keletkezik) és a nyár közepi TDF hőséget és máris láthatjuk, miért játszik fontos szerepet, hogy ki mennyire van hozzászokva a hőséghez.

A kényes része a témának, hogy egyesek számara sértő lehet, hogyha genetikai adottságokat, amivel mások nem rendelkeznek, annak nevezzük, amik valójában és nem kemény munkának (ami természetesen szinten eltengethetetlen a sikerhez, de nem kizárólagos). Ha nagyon igazságosak akarunk lenni, nem hanyagolhatjuk el a tényt, hogy a kemény munkára való hajlamosság, szorgosság is ugyanolyan genetikai adottság mint a magasság vagy szemszín. A már sokat emlegetett dopaminnal hozható összefüggésbe: akit ez a neurotranszmitter jobban jutalmaz ugyanazért a sikerért, az keményebben fog dolgozni érte.

A jelenlegi tényállás szerint Kolumbia őslakosai 15-50 ezer évvel ezelőtt kezdték meg a betelepülést, mára pedig mintegy 70 százalékban európai a DNS-ük. Ezzel szemben a Nilote népekre (ennek az altörzse a Kalenjin, amibe tartozik a Nandi, az a kb egymilliós altörzs, akik közül a top maraton futók nagy része kikerült) alsó hangon 200 ezer éve tűz a perzselő nap.

Ami a Nilote-ok genetikáját illeti, a mai napig 60 százalék fölötti az Adami Y-kromoszómának is nevezett legősibb, Haplogroup A-juk (Y-DNA). Mindez azt jelenti, hogy amíg a kolumbiaiak genetikai adottságai főleg az európai időjáráshoz szabottak, és a meleg elviselése inkább egy hosszabb távú akklimatizáció eredménye, a Nilote népnek több, mint 200 ezer év állt rendelkezésére anatómiailag alkalmazkodni a hőséghez.

A testsúly/testfelület csökkenésével növekszik a test hőleadás-kapacitása is. Habár a sportolók testsúly/testfelületéről elenyésző mennyiségű adat áll rendelkezésre, általánosságban akinek alacsonyabb BMI-je, annak nagy valószínűséggel, alacsonyabb testsúly/testfelülete is. Összehasonlításképpen az első nem Nilote futó, Ryan Hall (4 perccel a legjobb idő mögött) aktív időszakában 19.3 BMI-vel, a jelenlegi rekordtartó Dennis Kimetto pedig 17.4 BMI-vel, rendelkezik. Ezt az aránylag kisebb test és hosszabb végtagok teszik lehetővé. Ismerősen hangzik?

A háromhetes versenyek gyakori dobogó-esélyeseinek is hasonló a félépítése. Legalábbis a Nibali, Froome, Bardet, Dumoulin négyesnek. A nagyobb testfelület több közvetlen bőrfelszín alatti eret is jelent, amiken hőt ad le a szervezet. Viszont pont ezért jut kevesebb vér az izmoknak, így ez a felépítés főleg a hosszabb emelkedőknél jelent előnyt.

A rövidebb végtagokkal rendelkező versenyzők, pont ezért hasonló szív és tüdő kapacitással, mégis kisebb testtömeggel, több vert és oxigént kepések eljuttatni az izmaikhoz és amíg túl nem melegednek, magasabb watt/kg-t kepések elérni. Remek példa erre a legutóbbi Giro, ahol az Eurosport több alkalommal is kiírta a wattmérő adatait, és meglepődve láthattuk, hogy a 10 kilóval könnyebb Simon Yates ugyan annyit pörgetett, mint Froome es Dumoulin. (A dolog szépséghibája, csak annyi volt, hogy a 2018-as Giro a maga 44 ezer méternyi emelkedőjével, az elmúlt évek egyik legnehezebb háromhetes versenye volt, így inkább a túlélés jutott szerephez.)

Hozzászólnál, vitatkoznál? Itt megteheted!

Ne felejtsd el a hozzászólást!
Kihagytad a nevet