Bánfalvi Gyuri egyike a leggyakoribb Strava híradó szereplőknek és ez nem véletlen. Orbitális, akár 300-400 kilométereket is lenyom egy nap alatt, de ami a legdurvább, hogy e mellé általában harminc fölötti átlag is társul. Rövid interjúnkban megpróbáltuk kideríteni, milyen motiváció rejlik a nem mindennapi teljesítmény mögött.
Hogyan kezdtél el bringázni?
Először gyerekként egy Csepel kempinggel kezdtem, aztán volt egy orosz országútim, majd később egy borzasztó minőségű, Z hajtóműves montim, végül pedig építettem egy saját alu bringát is. Ezek olyan 19 éves koromig zajlottak, aztán jött a felnőtt élet, pénzügyi területen kezdtem el dolgozni, rengeteget kellett utaznom és azt nem bringával tettem. Emiatt eltávolodtam a bringázástól, a barátaim is teljesen más irányokba mozdultak el, így társaságom se lett volna hozzá.
Aztán egy idő után meguntam a pénzügyet és egy kerékpár nagyker területi képviselőjeként tértem vissza a bringás életbe. Ekkor úgy döntöttem, hogy a munkába járás és az üzletek közötti járkálás is bringával fog történni. Vásároltam egy egyszerű montit, hogy kényelmesen tudjak járkálni a városban, aztán jöttek az igények…
Akkor mondhatjuk, hogy téged mindig is érdekelt a sportos része is a kerékpározásnak?
Abszolút, én alapvetően sportos embernek születtem, iskolában is mindig volt valami…Futóverseny, uszóverseny, korcsolyaverseny, kislabdahajítás szinte bármi jöhetett, csak aztán az iskolát követően ez megszűnt az életemben.
Aztán a velencei Nutrixxionosokkal többször is elmentem bringázni, és mondták, hogy mivel montival is tudom tartani velük a lépést, jó lenne, ha vennék egy országútit, mert azzal valószínűleg ki tudnék menni a világból. Röviden tömören ez is történt, 2015 óta pedig a Mesterbike-ban dolgozom.
Hogy jött az ötlet, hogy ilyen brutális távokat menj? Ez a célod, hogy minél többet és minél gyorsabban?
Nem feltétlenül. Inkább azt mondanám, hogy szeretek kerékpározni. Azt nem tudnám megcsinálni, hogy minden nap ugyanazokra a körökre menjek ki. Én első sorban a tájat, a látványt szeretem a bringázásban, amit látok magam körül. Ebből szeretnék egy kicsit visszaadni másoknak, ezért is szereztem be egy jobb telefont, hogy fotózni is tudjak a bringázásaim során.
Nem kínlódok, hogy fú, még elérjem ezt a wattértéket vagy azt az átlagot, hanem szeretem azt a beáramló látványt, ami körülvesz az országban. Ehhez viszont minél gyorsabban és minél messzebbre kell tudnom menni, mert egy idő után unalmas lenne minden.
Nyilván a 600 kilométeres menetnél nem ez motivált, az egy hosszú ideje dédelgetett tervem volt. Előzőleg két próbálkozásom volt rá. Elsőre az Alföldön hajtottam, de egy durva felhőszakadás 500 km-nél keresztülhúzta a számításaimat. Később a Balaton körül volt három kör a tervem, de a másodiknál megszakadt a projekt, mert találkoztam egy sráccal, akinek nem volt hol aludnia, nekünk pedig Balatonalmádiban volt a nyaralónk, úgyhogy segítettem neki.
Ez azért egészen elképesztő, ahogy a 400-500 kilométeres bringázásaidról ilyen könnyeden beszélsz…
Sokan mondják, hogy sokat menni, nem nagy kunszt, gyorsan keveset menni szintén nem nagy szám, de a kettőt ötvözni, az már egy egészen más témakör. Nem mondom, hogy külön edzek ezekre, valószínűleg nagyon jó hozzá a szervezetem. Se az edzést se a kajálást nem csinálom céltudatosan, egyszerűen csak kerékpározok.
Technikai felkészülés? Gondolom ilyen brutál távokra azért kinéz egy endurance jellegű vázgeometria.
Érdekes módon nekem egy BMC Timemachine Roadom van, ami egy olyan bringa, ami elég radikális testtartást kíván. Plusz egy natúr karbonnyergen ülök (itt azért már felnevettem – a szerk.). Igazából nekem kényelmes, egy full karbon kerékpár, karbon kerekekkel és szingóval azért elég jól elnyeli a rezgéseket is. A szingóra azért egy endurance gumit raktam, ami kicsit nehezebb ugyan, de nagyon megbízható. 2018 nyarán például volt egy kisebb kátyús balesetem, amivel leamortizáltam, de addig már 15 ezer kilométert beleraktam.
Akárhogy is alakul, azért ilyen nagy távoknál szinte elkerülhetetlen, hogy valamennyit egyedül menj.
Alapvetően ezeket a próbálkozásaimat már 1-2 plusz bringással kezdem, de igen, van, amikor egyedül kell mennem, és ott kifejezetten tervezni kell, hogy ilyenkor a holtpontjaimon hogy fogok átlendülni. Sokan például nem értették, miért éjszaka indultunk el a hatszázas körre. Én viszont már tudtam, hogy milyen 400 kilométerrel a lábakban, kiürült raktárakkal belemenni az éjszakába…
Érdekesség még az is, hogy amikor egy hosszabbat megyünk és beülünk valahová kajálni, én teljesen átlagos, hétköznapi emberként megeszek egy pizzát és iszok egy sört is. Ezután én rögtön tudok menni, mint a gép, viszont a legtöbben ezt nem bírják és szólnak, hogy fú, vegyél már vissza. Én elmegyek a Kékesre Budapestről, ott megeszek egy pörköltet meg egy süteményt, aztán indulok vissza, nekem ez nem okoz problémát.
A hatszázas körre azért már némi tervezéssel indultam neki, volt kisérőautó váltás ruhával, szervizfelszereléssel, étellel és italla, mert például Szlovákiában nincsenek ivókutak, ami megnehezíti a frissítést.
Sör-kóla-kávé szentháromság – szerintem bármilyen helyzetben felébreszti az embert.
Mik a tervek a jövőben?
2019-re csak picit akartam nyújtani a távon 850 km volt a terv, benne durva mászással, és akkor nagyjából el is jutottunk a Tátráig. Kis túlzással bármikor előhúzok egy négyszázas menetet a fiókból, ha kell, de azt gondolom, ilyen nagy távoknál már nem is feltétlenül az erőnlét, inkább a mentális oldal kell, hogy rendben legyen. Végül sajnos a 850-hez nem éreztem magam elég felkészültnek, ezért Alpok hegyezésre rögtönöztünk Miki barátommal egy Liptói kört, ami 563 km volt, 5042 méter szinttel.
A 850-es történet még várat magára, bár ezután az esős kör után lehet inkább déli irányba rajzolok egy újabb útvonalat 🙂
Jöhet még ilyen