Bosszantó dolog, ha ellopják a biciklidet, de talán még rosszabb, ha a munkaeszközödről van szó. Vagy mégsem?
Valószínűleg még senki nem örült annyira annak, hogy meg lett károsítva, mint én, amikor reggel a (kis jóindulattal kerékpárnak nevezhető) rozsda halmaz helyén csak egy levágott lakatot találtam. A 2012 körüli Izraelnek lőtt kapufa utáni kommentátori reakciót („A fa… csuda vigye el”) követően, gyorsan felvillant a szemem, hogy ebből bizony egy új bicaj lesz.
A helyi bringa boltban inkább a pénztárcám mintsem én (£60=20 ezer forint), egy használt Piccadilly Vertigo-t választott. Az eredetileg Tesco által forgalmazott kétkerekű irreálisan nehéz, fehér/rózsaszín és három számmal kisebb volt az ideálisnál, de számos rossz tulajdonsága mellett, legalább működött rajta a hátsó váltó és országútira emlékeztető motívumai voltak. Új aszfalt masinámmal felruházva elég bátorságot éreztem magamban, hogy megint kerékpáron jussak el Chesterbe (korábban áttértem a vonatra).
Eltévedéstől való félelemnek, bizonytalanságnak már nyoma sem volt, ami a rutin dolgokat illeti. Másodjára már világ klasszis időfutam bajnok higgadtsággal (és olyasmi kondícióval, mintha a kerékpár feltalálása előtt születtem volna) szeltem végig az egyébként nyíl egyenes milleniumot (a kerékpárút neve). Viszont a szokásos futár várakozó helyen nem volt senki, és az app is más helyet mutatott, mint a „zóna” hivatalos középpontja, a kijelölt várakozó hely. Mivel rendelést sem kaptam, megnéztem azt a helyet is, egy elhagyatott parkolót, ami körül minden épületnek csak a hátsó kijárata volt. Ott sem volt senki, szóval a Tesco parkolót vettem célba (aminek igazából semmi köze nem volt a Tescohoz, meg nem is parkoló volt, de valamiért úgy hívta mindenki), amikor út közben rezgett a teló, életem első Deliveroo rendelése, egy Burger king volt az.
Ahogy előtte láttam egy Deliveroo YouTube videóban (felkészültségemnél nem volt több dolog az akkori futár tehetségeim listáján), egy futáshoz használatos karpántos-telefontokot a csuklómra erősítve, csak követtem ahová az app küldött. Először az étterem, majd a szolgáltatást igénybe vevő személy címére (olyan egyszerű volt, mint ahogy hangzik). Ez első kézbesítés alkalmával jöttem rá, hogy senkit nem érdekel, hogy van-e rajtam sisak arra a többnyire 3-4 másodpercre amíg elveszik a kaját. A „ja, jó ez a meló, de az se baj, ha van egy kis szünet két rendelés között” gondolatot megelőzően újra rezgett a mobil, életem második Deliveroo rendelése, ami vicces módon, ugyan arra a címre ment, de ezúttal a Pizza Express-ből.
Ekkor állt meg a szabályok betartása szerinti kézbesítéseim rekordjának számlálója, amikor nem vettem le a sisakot (és senki nem szólt érte) – gyorsan ráéreztem a formális önalkalmazottság ízére. A következő rendelésig egy szűk fél óra telt el, amíg vissza értem a Tesco parkolóba, ahol újabb dolgot tudtam meg a melóról: lányok is csinálják. Shannon Londonból jött Chester-be, mert csak az itteni egyetemnek volt annyi kreativitása, hogy kitalálja azt a szakot amire ő akart jelentkezni, de amúgy jó arc volt. A bemutatkozós témákat a harmadik rendelésem szakította félbe, addig annyit tudtam (jegyeztem) meg, hogy két évet élt Franciaországban, meg pár hónapot Olaszországban, és ő is két rendelésen volt már túl.
A szendvics cégtől 6 perc alatt kézbesítettem egy ingatlan irodába, így minden önteltségem megjött hozzá, hogy azt higgyem, végeztem az amatőr múlttal. Annak ellenére, hogy Shannon-t nem láttam már aznap (egyszer találkoztunk még mielőtt kilépett, de azóta is mindig köszön, ha lát), az utolsó 80 percem várakozással telt el, amiért alap órabért kaptam a rendelésekért pedig extrát. Így hazafelé a vonaton, azzal a biztos tudattal dőltem hátra, hogy rendben leszek, amíg egyenesbe jövök.
