A délutáni fények még élesebbé tették a színeket. A lassan beköszönő tavasz felébresztette Dániát téli álmából, hogy zöld mezőkkel, mélykék, nyugodt tengerrel jutalmazza azt, aki kiállta a szél próbáját és vállalta a nap fájdalomközösségét.

Hirdetés

Ketten maradtunk hátra. A partoldalra ráfordulva meredek lejtő, éles kanyarral az aljában. Jobbra és balra a tanyavilág. Napozó tehenek, integető gyerekek és gyönyörű legelők. Előttünk pedig a fjord, azzal az olajoskék színével, ami csak a hidegben ilyen fekete. És hideg volt. Sigur rám nézett. “Fantasztikus, mi?” – kiáltotta. A következő pillanatban pedig a vázra rádőlve feküdtünk rá a meredekre, közben hangosan üvöltve ki magunkból a pillanatot. Az országútisok boldogságát.

Szeretek Sigur mellett tekerni a bolyban. Tele van történetekkel, amiket úgy ad elő, mintha mesekönyvből olvasta volna. Izlandnak hívom, ahogy mindenki más. “11 éve élek itt, Sonderborgban, de ezt az utat én sem ismerem. Felfedezni a dán vidéket egy élet is kevés. Soha nem ér véget az aszfalt a kerék alatt.

Számozott kerékpárutak irányítják a bringás forgalmat, külön jelölve a helyi és az EuroVelo útvonalakat, behálózva az egész Jylland félszigetet. A kaland akkor kezdődik, amikor a számozott utak biztonságát a kicsi, térképen is alig jelölt egérutakra cseréljük. Az égig érő repceföldek között tükörsima aszfalt kanyarog a fjordok mentén, a kereszteződések előtt pedig “Take care (Vigyázz!)” felirat figyelmeztetett, hogy ideje felnézni a kormány mögül.

Éppen kettes oszlopban haladtunk hazafelé, amikor Izland arról faggatott, milyen otthon tekerni. Az útközben elhaladó autók szinte már a másik sávba húzódtak, hogy a biztonság maximumán kerüljék ki csapatunkat. Jót mosolyogtam. Mit is mondhatnék?! Inkább elmeséltem neki, milyen gyönyörű Dobogókőn hajnalban, hogy finom a bor a Balaton-felvidéken, és hogy Csesznek felé vannak azok a szerpentinek. Magamban pedig végiggondoltam, hogy bár néha egymás után kell kerülgetni a mélyebbnél mélyebb gödröket, hogy hirtelen eltűnnek bringautak a semmibe, mégis lehetne ez tényleg annyira szép, amennyire el tudom mondani, hogy az. Csak a türelem, a megértés és a figyelmesség hiányzik az otthoni 100 kilométerekből. Ezt kell először megtanulnunk bringásként is. És akkor jöhetnek az új ösvények, a sima aszfalt és a ferdén felszerelt kukák, hogy a géles tasakok se a hátsó zsebben ragadjanak össze.

Sprint a Fynshav tábláig!” – kiáltják előröl a többiek, és nevetnek a rémült arcomon. Beleállok. Mert létezik olyan, hogy csapatdopping.  Amikor elkerülsz a világ végére egy kicsi városba, és a rád telepedő csendet kitölti valami régi új. A váltó kattanása és a boly egyenletes zümmögése. A közös mosoly minden tempóváltásnál, a friss levegő, a mezőzöld, az éles kanyarok és a tengerkék. Ezeket az embereket összeköti az együtt megélt fájdalom, és a fájdalomban talált boldogság. Ez a “fájdalomközösség” az, ami minden egyes alkalommal továbbvisz. Hogy összetartozunk, hogy már én is tartozom itt valahova, valakikhez, hozzájuk Dániában. Úton – útfélen.

Hozzászólnál, vitatkoznál? Itt megteheted!

Ne felejtsd el a hozzászólást!
Kihagytad a nevet