Megfér a túrázás és az országútizás egymás mellett?

Látszólag egymást kizáró fogalmak az oúti és a hosszú távú túrázás. Valójában végig járható, nagyszabású útvonalon, akár az Alpok egész hegylánca is, csak ki kell lépni egy kicsit a komfortzónából. A stílus és az életérzés a lényeg!

Vérbeli oútis vagy ugye? Égésnek éreznéd ráülni másféle biciklire, sőt, kimondani is ciki a szót: kerékpárra? Az országútis kaszthoz tartozol, ezáltal a bringások krémjéhez? Neked a mérce a Giro és a Tour, hőseid a Kannibál, és a Kalóz, vagy a Cápa és a Pisztolyos?

21 bizonyíték arra hogy te igazi országútis vagy

Megszoktad és megszeretted az oúti könnyűségét, villámgyors reakcióit, a csodás hatékonyságát, amellyel sebességgé alakítja át az izomerődet? Ugyanakkor kevesled a néhány versenyt és egyéb szervezett megmérettetést, bizsereg benned a messzeség vonzása, szeretnél valami nagystílűt? Ha mindegyik kérdésre igen a válasz, akkor neked szólnak e sorok.

Én is így éreztem! 1986-ban végre (43 évesen) hozzájutottam első remek oútimhoz, műhelyvázzal és Campagnolo Veloce felszereléssel. Persze még klipszes volt a pedál, kazettás helyett menetes a fogassor, magasra felíveltek a fékbowdenek, váltáshoz az alsócsőhöz kellett lenyúlni, de akkor még a nagy sztárok is ilyennel mentek. Boldogan, a föld fölött lebegve hajtottam, versenyzői ambíciók nélkül. Akkor viszont miért versenybringát vettem? Ellenállhatatlan belső vonzódást éreztem a stílus, a műfaj iránt. Nekem nem masszív túragép kell, hanem olyan, mint Fausto Coppié és a többi félistené, természetesen fekete nadrággal és cipővel, fehér zoknival, és a Nap állásának megfelelően felfelé vagy lefelé hajtható simléderű sapkával. Elfogadom, hogy kényelmetlen, hogy ráz, hogy kényes, majd alkalmazkodom hozzá, azaz nem is kell alkalmazkodnom, mert én egy versenybringás vagyok, nekem nem sportszer, hanem testrészem a bringa!

Hamarosan kevesellni kezdtem az edzőköröket, sőt a Budapest – Balaton-kör – Budapest nonstop menet sem elégített ki, nagyobbra vágytam, és persze, volt hegymászóként, „Európa játszóterére”, az Alpok szerpentinjeire. Akkor már lehetett évente utazni, noha Ausztria kivételével mindenhová vízum kellett, az is csak országonként egyszeri be- és kilépésre jogosított, tehát ki kellett hagyni sok hágót, amelyek országhatáron vannak, és négyféle valutából kellett előre megsaccolni, hogy mennyi kell majd. Mégsem adtam alább, mint végigjárni az egész Alpokat, Nizzáig és vissza, két különböző útvonalon: odafelé a Dolomitokon, vissza Svájcon át. Közel 4000 kilométer, egyedül, támogatás nélkül – versenybringával? Igen!

Nem úgy megyek, mint egy pakkos öszvér, hanem mint valamelyik nagy többnapos verseny résztvevője, aki éppen elszakadt a mezőnytől.

Tapasztalatlanul elkövettem azért egy hibát: mivel a minimális cuccon (gyerek-fogkefe, golyóstollból csak a betétje, minden ruhadarabból csak egy darab) kívül vittem egy mini függőágyat és hálózsákot is, hogy ne függjek szállásoktól, kellett a gépre egy könnyű csomagtartó és pakktáska. Utáltam a látványát, stílustörés volt, lejtőkön rontotta a bringa stabilitását, és mindezt fölöslegesen, mert a kitartó rossz időjárás miatt csak kétszer aludtam szabad ég alatt. Különben szállásokat vettem igénybe, Ausztriában és Dél-Tirolban vendégszobát, Olaszországban Albergót, a franciáknál kis szállodákat, meg itt-ott ifjúsági szállót (Youth Hotel) is.

Sátor vagy függőágy? – Felkötöm magam!

A versenybringának sarkalatos szerepe lett a túra tervezésében. Azáltal, hogy könnyű és gyors, nagyon haladósan lehet vele utazni, rövidebb ideig tart az egész, és kevesebbe kerül. Túrabiciklivel, rövidebb etapokat teljesítve, bele sem fért volna az egész az útlevél egy hónapra limitált érvényességi idejébe. Tehát tényleg olyan lesz az utam, mint egy Tour vagy Giro, minden nap maximumot kell teljesíteni. Korán reggel indultam a szállásokról különösebb pihengetés nélkül hajtottam kora estig, és csak akkor kezdtem éjszakázó hely után nézni. Pihenőnap nem volt.

Napi 150 kilométeres átlaggal számoltam – ez elég feszített terv, mindennek klappolni kell a sikeréhez. Csak az útvonalat szabtam meg előre, úgy, hogy a lehető legtöbb magas hágót érintse, a napi szakaszok meg majd kialakulnak. Végül, köszönhetően a jó szerencsének is (egyszer sem buktam, nem lettem beteg, néhány defektet leszámítva nem volt műszaki hiba, elkerült minden malőr) jobban ment, mint vártam. Hazaérve 3903 kilométert mutatott a bringaműszerem (a villaszárra volt szerelve, csak az összkilométert mutatta, de már elektronikusan, küllőmágnessel), 23 nap alatt tettem meg, tehát 170 kilométeres napi átlag jött ki, az összesített menetidő, a gondosan vezetett feljegyzések szerint 200 és egy fél órát tett ki. 31 alpesi hágó esett útba, közülük 16 volt „kétezres” (Falzarego, Pordoi, Stelvio, Gavia, Kis Szent Bernát, Iseran, Galibier, Lautaret, Izoard, Vars, Bonette, Cayolle, Croix de Fer, Furka, Oberalp, Julier). Utólag megrajzolva az útvonalat a bikemap.net felületen, 3840 kilométert mutat, 25.490 méter szinttel.

Nem írom le részletesen a túrát, mert ennek a cikknek nem az a témája, hanem csak azt mondom el, milyen egy ekkora utazás oútival. Nos, a léleknek gyönyörűség, hogy bármennyire akadályoz a pocsék időjárás, nagyokat lépek, szépen haladok, tényleg megvan a versenybringás érzés. A testnek meg szenvedés. Akkoriban még nem létezett olyasmi, hogy precízen beállítják a gépet az ember alkatához, talán ez is közrejátszott, hogy a néhányadik naptól kezdve merev tagokkal léptem ki a szállásról, felszisszenve, óvatosan helyeztem rá sajgó, a páviánéhoz hasonlóan vörös fenekemet a nyeregre, néhány kilométer után úgy fájt a csuklyás izmom, mintha izzó kést döftek volna bele, az egyéb testrészekről nem is beszélve. Talán csak a fülcimpám nem sajgott. Ráadásul örökké nedves volt a ruhám, mert éjszakánként nem tudott rendesen megszáradni, a cipőm is szuttyogott a víztől.

Minderre már mosolyogva tekintek vissza, ezek a kis nehézségek útközben csak növelhették elszántságomat, a végén pedig a siker értékét. Úgy éreztem, hogy a lehetőségeimhez képest megtettem valamit, ami igazi oútissá avatott. Ez a túra felállított egy saját etalont, amelyhez bringásként mérhetem magam – olyan korban, amikor még nem volt internet, Strava, BIG vagy egyéb összehasonlítási alap, más amatőrökkel. Bizonyítást nyert, hogy versenybringán, minimális cuccal, igenis lehet bármekkora utat megtenni.

10 kreatív tipp a Strava használatához kezdőknek és haladónak

Négy év múlva, 1992-ben már csak rossz emlék volt a „legvidámabb barakk”, lehetett vízumokat kapni többszöri belépéssel, és akkor készült el a rám szabott Mali versenybringám, rajta Shimano 105-ös szett, rejtett bowdenek, Look pedál, 53/39-es nagytányér, 11-28-as sor, a fejemen pedig Bell sisak! Feleségem és kislányunk az olasz-francia határnál, Mentonban rakott ki a kocsiból, azzal, hogy két hét múlva Ausztriában találkozunk. Csomagtartó, pakktáska már sehol, mindenem befért egy 4,5 kilós kis hátizsákba, a szerszámok, pótgumi meg az ülés alá. Mennyire más, mennyivel jobb volt így!

Az utat úgy terveztem meg, hogy felfűzzek minél több, nekem új nagy hágót, bele is fért az 1718 kilométerbe 23 darab, köztük 15 kétezressel (Lombarde, Parpaillon, Agnel, Izoard, Granon, Sestiére, Mont Cenis, Nivolet, Nagy Szent Bernát, Simplon, San Bernardino, Splügen, Penser Joch, Jaufenpass, Timmelsjoch) a Bikemap szerint 29.020 méter szinttel. (Papírtérképekről leolvasva 32.187 méter, ez is olyasmi, mint a pontos idő: akinek egy órája van, az mindig tudja, akinek kettő, az örökké bizonytalan). 13 napig tartott (átlagosan 132 km/nap, szintben 2232 vagy 2476 méter/nap), végig ragyogó időben, ezúttal az erős napsütés és a meleg vett igénybe.

Csupán két epizódot mesélek el, érzékeltetni, mi vállalható be és teljesíthető egy filigrán oútival és grammhuszárnak való bringás öltözékben. Látom a Michelin térképen, hogy a szép magas (2637 m) Col de Parpaillonra csak a legvékonyabb szaggatott vonal jelöli az utat, mellette bekeretezett szöveggel: Átjutás bizonytalan! Naná, hogy ki nem hagyom! Épp az aljában szálltam meg, reggel kezdhettem a murvás kaptatót. Néhol elég mély volt a talaj, de azért végig pedálozhatónak bizonyult. Az út mellett tábla: Veszélyes katonai út! Mindennemű közlekedés tilos! Persze csak lefotózni álltam meg.

Elmaradtak a havasi legelők, kopár a sziklakörnyezet, ám még sehol sem látszik a hágó. Aztán megpillantom: alagút vezet a hegy túloldalára. Olyan hosszú lehet, mint a budai Vár alatt, de keskeny, csak egy autó fér el benne. Mindkét végén nagy fakapu, télire lezárják. Most nyitva van, de mintha még tél lenne odabenn, sejtelmesen csillogó jég borítja a falakat és az alját, hepehupás is, rettentően csúszik, nem szeretnék elesni. Világítás persze nincs, csak a túloldali fényt látni. Itt csak tolni lehet, néhol bokáig merülök a jeges vízbe, ellavírozunk egymás mellett egy szembe jövő kocsival. Aztán kibukkanok a napfényre – ez jó buli volt, nem sok oútis mondhatja el magáról, hogy megcsinálta!

Négy nappal később a Col de Nivolet (2617 m), az Iseran olaszországi párja volt programban. Fölfelé a legvékonyabb piros vonalat mutatta a térkép, majd a hágó után szintén pirosat, de szaggatottan. Fölfelé aszfalt, na, gondoltam, lefelé murvás lesz, semmi baj! És tényleg murvás, de el is van zárva nagy kőtömbökkel. Autókat visszafordíthat ilyesmi, de egy bringást, vagy legalábbis engem, soha! Gurulok az enyhe lejtőn, 20 milliméter széles gumimmal keresve a jó nyomot a mély, laza zúzalék és a szegélyező fű között. Aztán – hoppá! Eddig jött el a buldózer, vége az útnak.

Azért rajzolták szaggatottal, mert csak tervezett út, még nincs kész (vagy soha nem is lesz, lévén hogy nemzeti parkban vagyunk, ne tessék itt autókázni!). Keskeny ösvény kanyarog lefelé, néha sziklákon. Bringa vállra, csúszós, kopogós Look-stoplival a cipőmön araszolok lefelé. Néhol óvatosan lejjebb teszem a Malit, majd utána mászom. Szélesebb gyalogösvényre érünk, ott jönnek fel a Gran Paradisóra készülő hegymászók, nagy bakancsban, a hátizsákjukra csatolt jégcsákánnyal. Úgy néztek rám, mint aki kísértetet lát. Simán leértem az Aosta völgybe, és tüstént fel is nyomultam túloldalt a Nagy Szent Bernát hágóra. Erről is lehet mesélni a klubban…

Megjegyzés

Mindkét túra megismételhető, variálható, az eltelt idő alatt nem sokat változtak a hegyek és az útviszonyok. Ez a cikk azonban nem túraleírás, útmutató, hanem csak lehetőségek felvillantása, ösztönzés a személyes határok kitágítására. A megtett utat utólag rajzoltam meg, néhol megcsalhatott az emlékezetem, nem tekinthetők GPS-re letölthető és gépiesen követhető nyomvonalnak, csupán illusztrációnak. Ha akarod, a link megnyitása után azért megtalálod a letölthető formátumot. Szállásokról, költségekről, egyebekről gyakorlati információkat nem közlök, mert azóta elavulhattak. Járd a saját utadat, a saját vágyaidat követve, a saját fejed után – gondolkozz nagyban!

Budapest – Nizza – Budapest nyomvonal

Menton – Innsbruck nyomvonal

A fotókat egyszerű, fénymérő nélküli, picike Rollei fényképezőgéppel készítettem, és a közelmúltban szkenneltem be, megfakult, Newton-gyűrűs diapozitívokról. Minőségükért elnézést kérek, nézegesd kordokumentumként, mint a Fortepan képeket!