Vannak, akik szeretnének kerékpározni, de valamilyen személyes probléma miatt nem tudnak. Ne csüggedjetek, Sárika példája megmutatja, hogy mennyi élményt szerezhettek három keréken!

Hasítunk lefelé az Enns folyó csodás áttörési szurdokvölgyében, Sárika gépén csattogva lobog a zászló – azért van szükség rá, hogy alacsony járművét messziről észrevegyék a járművezetők. Nem szokványos biciklivel gurul ugyanis, hanem trájkkal, méghozzá rekumbens trájkkal (hadd írjam így a trike szót, ha már a recumbentből is reku lett szép hazánkban). Hát az meg micsoda? Miért ilyennel jár? Története van annak!

Kislány korában, a negyvenes-ötvenes évek hétnél több szűkös esztendejében nem volt pénzük kerékpárt venni, el sem fért volna a pici lakásban, meg budai lányként igazából szüksége sem volt rá. Egyszerűen kimaradt az életéből, akkoriban és később is. Aztán hozzám jött feleségül, egy olyan pasashoz, aki országúti versenybringával és montival bejárta az Alpokat és a Pireneusokat. Attól, hogy nem tudott biciklizni, nem maradt ki a kalandokból: gyakran kísért autóval, például amikor személyes határaimat feszegetve kilenc kétezres hágót jártam végig egy nap alatt Svájc és Olaszország határvidékén – az utolsón már holtfáradtra kuplungozta magát, mert a Lada fényszórójával világított nekem a töksötétben. Szóval eszményi bringás feleségnek bizonyult, hiszen nemcsak tűrte, hanem maximálisan támogatta kedvtelésemet. Gyalogszerrel kirándulni, kenutúrákra és sízni meg amúgy is együtt jártunk.

Így ment ez, míg át nem váltottam a fekvőbringázásra, amely friss lendületet adott, új dimenziókat nyitott meg, és minden egyéb sportágat kiszorított a szívemből (a futáshoz azért később visszatértem). Az asszony pedig egyszer csak bejelentette, hogy kedvet kapott tőlem: ha ennyi örömöt szerez a reku, és tényleg olyan kényelmes, hogy szenvedés nélkül lehet hajtani, akkor ő is kipróbálná! Persze nem a kétkerekűt, hiszen ahhoz gyakorlott biciklistának is kell némi átszokás, hanem az első kísérletre könnyen uralható trájkot.

Ez a tricikli lesz az önvezető autók ellenfele?

Első kísérletként részt vettünk az Annyira Más Bringabolt szokásos havi kirándulásán, ahol újoncok ismerkedhetnek meg szokatlan bringákkal. A Dunakeszi és Vác közötti kerékpárúton került sor a próbára. Sárikának arról sem volt fogalma, hogyan működik egy bicikli fékje, váltója, ezekre az üzlet alkalmazottja, Zoli tanítgatta türelemmel, empátiával, így pozitív lett az első élmény.

Sárika csillogó szemmel, boldogan bringázott köztünk – életében először, 64 évesen!

Hazatérve rögtön elő is állt ötletével: kölcsönözzük ki a gépet, és járjuk körül a Fertőt az unokákkal. Ez annak rendje és módja szerint, teljes sikerrel megvalósult, és innen már nem volt megállás. Hiszen addig kell új sportágat kezdeni, amíg fiatal az ember. De meddig fiatal? Amíg új sportágat kezd!

Nemsokára meg is vettük az ő gépét, egy tajvani gyártású, acélvázas TW Bents Artifice típust, amely összehajtva elfér egy praktikus autó csomagtartójában. Első kerekei húszcolosak, a hátsó 26-os. A vázat és az ülést leszámítva szabványos kerékpár-alkatrészekből épül fel, de van egy sajátossága: a két fék külön lassítja a két első kereket – kell egy kis érzék a teljesen egyenletes fékhatáshoz, viszont aki ügyes, segítheti ezzel a kanyarodását. A hálós anyagú ülés nagyon kényelmes, olyan, mint egy nyugágy – fárasztó túrákon Sárika szunyókált is már benne –, és nagyon jól átszellőzik, nem izzad bele az ember háta. A trájk nagy előnye, hogy bármilyen lassan lehet menni vele egyensúly-probléma nélkül, ez nemcsak kezdőnek jó, hanem például expedíciós bringásoknak is, ha nehéz a felszerelés, nagy emelkedőket kell legyőzni, jelentős magasságban. Többen mentek már ilyennel a Himalájába.

Azóta nagyon sok szép túrát tettünk együtt. Bejártuk a Gemenc vidékét, a Tisza-tó körútját megtoldottuk Tiszabőig, voltunk a Kiskunságban, a Bakonyban, a Vértesben, és Sárika nem nyugodott, amíg fel nem pedálozott Dobogókőre, ahonnan a tudatlanok bátorságával száguldott le.

Az Enns völgyén kívül többnapos kirándulásokra mentünk a németországi Altmühltalba, Schlögen nagy kanyarjainál belecsippentettünk a Duna-menti kerékpárútba, a legnagyobb élményt mégis a felhagyott vasútvonalakon épült kerékpárutak adták, Tarvisio környékén.

Szaladnak az évek, szaladnak a kilométerek, Sárika nyolc év alatt túllépte az ötezret, de napi hatvan helyett már a harmada is elég. Többnyire a Szentendrei sziget rejtett partszakaszaira járunk ki, alkalmilag mellettünk fut, vagy a pakktáskában utazik Bogi, a család kutyája. Ezekre a helyekre autóval nem lehet behajtani, gyalog reménytelenül messze lennének. Na de trájkkal? Királyság!

Hozzászólnál, vitatkoznál? Itt megteheted!

Ne felejtsd el a hozzászólást!
Kihagytad a nevet