Szabolcs a BLOCK (ejtsd.: bí lok) kerékpártolvajlás ellen küzdő és innovatív biciklitárolókat fejlesztő startup társalapítója és ügyvezetője. Ez nekünk azért jó, mert munkája miatt idén októberben kilenc napot töltött Malajziában és beszámol nekünk minden ott szerzett bringás tapasztalatáról. Gyere velünk három cikken át a pálmafák közé!

Hirdetés

Időm teljes egészét Penang szigetén (Pulau Pinang) töltöttem, amely – a Maláj-félszigeten található szárazföldi területével együtt – az ország második legkisebb szövetségi tartományát alkotja.  A nevében szereplő Pinang szó a bételpálma diószerű termésére – a bételdióra – utal, ugyanis az olajpálma térnyerése előtt ez az őshonos haszonnövény volt jellemző a területen.

A volt brit gyarmati sziget aprócska, mindössze 293 km2-es területén Budapestnek (525 km2) valamivel kevesebb, mint fele férne csak el. Ennek ellenére az egyik legfelkapottabb kulturális és üzleti központ a délkelet-ázsiai régióban. Ezt mutatja az is, hogy itt található a kelet Szilícium-völgyének hívott Bayan Lepas szabadkereskedelmi övezet.

Egyenlítői éghajlata (trópusi esőerdei) miatt az év minden hónapjában a nappali hőmérséklet 30-32 °C körül mozog, amely éjjel hűl csak vissza 23-25 °C-ra. Ez az ottjártamkor is így volt, évszakok gyakorlatilag nincsenek. Az egyetlen időjárás-megkülönböztető tényező az, hogy mikor mennyi eső esik. Augusztustól-novemberig valamivel több, mint az év többi szakában, ettől függetlenül a heves esőzések szinte mindennaposnak mondhatók.

Kerékpártúra a maláj vidéken

Az Airbnb oldalán már egy jó ideje nem csak szállásokat, de helyi lakosok által vezetett élményprogramokat is lehet foglalni. Ezekkel még indulásom előtt betábláztam a napjaimat, és izgatottan vártam, hogy mit fognak nyújtani. A plusz 6 óra időzóna-átállást követően az egyik első dolgom volt nyeregbe pattanni és felfedezni a maláj vidéket Eddie, a penangi születésű, de kínai nemzetiségű túravezetőnkkel. A teljes délelőttöt felölelő program – amely 9500 Ft-ért nyújtott utazást, étkezést és kerékpáros túravezetést – minden várakozásomat felülmúlta.

Reggel 7-kor találkoztunk Georgetown óvárosában. Onnan autóval indultunk a sziget nyugati oldalára, ahol még nem olyan jelentős az urbanizáció, és a lakosok döntő többsége is a hagyományosnak tekinthető agrártevékenységekből él meg. Csupán hárman voltunk résztvevők: egy New York-i lány, Eddie a túravezetőnk, illetve jómagam. A szigetet észak-dél irányban átszelő hegyeken átautózva a rurális vidéken fekvő Durian House tanyán parkoltunk le, ahol kedvemre válogathattam a legkülönfélébb biciklikből. Voltak fatbike-ok, női és férfi mountainbike-ok első teleszkóppal és anélkül, ám végül mégis egy merev villás női városi kerékpár mellett döntöttem – üléspozíció szempontjából ugyanis ez volt a legkényelmesebb. Nem szerettem volna, ha a közel három órás tekerés élményét egy kényelmetlen ülés vagy hirtelen hátfájás keserítette volna meg. Jellemzően mindegyik bringa a „jobb napokat is megélt már”, illetve az „erősen felújításra szorul” kategóriák valamelyikébe tartozott. Érdekes módon a legtöbb hajtókar el volt ferdülve – de az enyém szerencsére ebben is kivételt képezett, kifejezetten jó állapotban volt.

Magunkhoz vettünk néhány palack vizet, és valamivel 8 óra előtt már útnak is indultunk. Azonnal letértünk az aszfaltozott útról, és egy öntözőcsatorna melletti kijárt ösvényen kezdtük meg a kalandtúránkat. Ez a terület 20 évvel ezelőtt még rizsültetvény volt, a termesztés felhagyása óta azonban az európai szemmel nézve buja természet már jószerével visszahódította a földet, amely egykor az övé volt. Éppen láthattam, ahogyan egy méretes varánusz belecsobban a vízbe, majd elrejtőzik a parti növényzetben. A levegő még kellemesen „hűvös” volt, ráadásul a nap is éppen csak elkezdett átbukni a hátunk mögött húzódó hegyvonulaton, így páratlan fényjátékokban volt részünk. Hatalmas csüngőágú és léggyökerű fikusz fák, különféle pálmák és gyomként növő banánfák szegélyezték a vízfolyást, a gyérebb irtásokon pedig sovány tehenek legelésztek.

Miközben megálltunk fotókat készíteni, Eddie folyamatosan mesélte a hely történetét. Megtudtam, hogy a sziget sokszínű etnikai összetétele elsősorban a briteknek köszönhető, akik az ónbányászat, vasútépítés és kikötői kereskedelem miatt telepítettek, illetve hívtak be kínai és indiai munkásokat a tartományba. Ők később magukkal hozták a családjaikat is, és így jött létre a szigetre jellemző 40% maláj, 40% kínai, 10% indiai és 10% egyéb nemzetiségű társadalmi összetétel.

A csatornát elhagyva lekanyarodtunk egy olajpálma ültetvényt átszelő útra. Az igénytelen növény terméséből sajtolt növényi olaj az ország egyik fő exportcikke, Indonézia után Malajzia a második legnagyobb termelő.  Felhasználják margarin- és szappangyártáshoz, sütőolajnak, biodízelhez, valamint természetes kozmetikumokhoz. Olyannyira jövedelmező a termesztése, hogy az már veszélyeztette az őshonos esőerdőket, a farmerek ugyanis ezeket égették fel, hogy utána monokultúrás olajpálmaületvényeket telepítsenek a helyükre. A féktelen terjeszkedésnek végül 1992-ben vetett véget a maláj kormány. Amit mi itt láttunk, az egy kicsi, mindössze néhány hektáros ültetvény volt, de így is több száz tulajdonos birtokolta.

A pálmákat elhagyva egy szélesebb földúton tekertünk át a közeli kínai halászfalu, Taman Jelita kikötője felé. Nem láttuk ugyan, de végig csak néhány száz méterre voltunk a mangroveerdőkkel szegélyezett mocsaras tengerparttól.

A kis kikötő a tengerbe ömlő csatornák torkolatánál feküdt, kb. 1 km-re a nyílt víztől. Míg Eddie vigyázott a biciklijeinkre, mi szabadon bejártuk a területet. Autentikus, de látványra meglehetősen kaotikus élmény volt. Szanaszét heverő halászhálók és mindenféle elszórt műanyag hulladékok, palatetős viskók, iszapos, poshadt víz és halszag keveréke. Leginkább ezek jellemezték a helyet, és mint megtudtuk, oka volt annak, hogy mindent így elhanyagoltak. A maláj kormány ugyanis egy minimális megélhetési bért fizet minden halászati tevékenységet folytató személynek. Ehhez pedig csupán az szükséges, hogy az illető nevére regisztrálva legyen egy kis hajó. Eddie elmondása szerint a kikötőben lévő 40-50 hajóból jó, ha 4-5 van napi használatban. A többit pedig felemészti az idő vasfoga, a sós víz és a kacsalábú rákok sokasága.

Tovább gurultunk a faluba, ahol először a helyi taoista szentélyt néztük meg. Az utca felé nyitott, füstölőillatú és homályos helységben egy nő éppen a jólétért fohászkodott. Érdekesség, hogy egy, a bejárat mellett kitűzött táblán nyilvánosan vezetik, hogy ki mennyit adakozott a templom javára. Ismét kaptunk szabadidőt, hogy bejárjuk a települést, amely kissé zsúfolt, de meglepően rendezett volt. Sehol egy kerítés, mindenki barátságosan (és angolul!) köszönt ránk: az igazi falusi idill állapota fogadott minket.

Visszatérve leültünk reggelizni az egyetlen kis büfébe, a helyi lakosok közé. A főétel Nasi Lemak, a malájok nemzeti étele volt. Ez egy kókusztejben főzött illatos rizskupac, amelyre csípős sambal-szószos apró szárított szardellákat és főtt tojást tesznek, majd az egészet banánlevélbe csomagolják. Az a vicces mondás járja a szigeten, hogy a penangiak napjában csak egyszer esznek. Folyamatosan. Ezt pedig elsősorban azért tudják megtenni, mert kicsik az adagok. Ebből a kókuszos-chilis ételből is még legalább háromszor ennyit meg tudtam volna enni, annyira ízletes volt. De a reggelink ezzel még nem ért véget: ráadásként kaptunk finom chiffon sütit és jó erős indiai gyömbér teát (adrak wali chai) is.

Kerékpártúránkat a falu határából kivezető keskeny, többnyire csak motorosok által használt úton folytattuk egy kecskefarm és durian ültetvény felé, amely egy hegyoldalon feküdt.

Itt az állatetetés és zöld teás kecsketejfagylalt-kóstolás után egy tökéletesen sima aszfaltozott úton gurultunk le vissza a völgybe, megtekinteni Kampung Sungai maláj falut.

Ez a település egy szép, rendezett portákkal tarkított zöldövezetben feküdt, színes házakkal és sokkal lazább beépítéssel, mint az előző kínai falu.

A helyi iskola mellett viszont megláttam egy megcsonkított BMX bringát, amely elképzelhető, hogy lopás áldozata lett, és azóta magára maradt.

Egy nagyobb sík terület átszelése után visszatértünk a kiindulópontra, majd elindultunk vissza Georgetownba. A szerpentinről lehúzódva még megálltunk lefényképezni a völgyet, amelyben bicikliztünk, majd ezt követően kb. délre vissza is értünk a fővárosba.

A cikksorozat következő részével egy hét múlva jelentkezünk!

A szerzőről és találmányáról

A BLOCK egy urban tech startup, amelyet 2019. februárjában alapított két fiatal mérnök, Szilágyi Szabolcs és Boros Márk. Céljuk a városi kerékpározás népszerűsítése és kényelmesebbé tétele, valamint a kerékpártolvajlás eltörlése. Megalkották a kerékpártárolók új generációját, amelybe helyezve a legtöbb városban használt bicikli mindössze egyetlen mozdulattal 3 pontos védelemmel (első és hátsó kerék + váz) látható el. Egy érintés a BLOCK App-ban, és a bringád érinthetetlen! Naprakész információkért látogasd meg a Facebook és Instagram oldalukat.

Hirdetés
Flowcycle szerzővel jelennek meg azok a tartalmaink, amelyeket a szerkesztőség közösen készített.

Hozzászólnál, vitatkoznál? Itt megteheted!

Ne felejtsd el a hozzászólást!
Kihagytad a nevet