Pályafutását szerzetesként kezdte, majd tanár, később utcazenész vált belőle, ezt követően pedig médiaszemélyiség és egy zenei antikvárium tulajdonosa lett. Bősze Ádám arcát legtöbben talán a Virtuózok című komolyzenei tehetségkutató műsorhoz kötik, de hangját még a Bartók Rádió Muzsikáló reggel című ébresztő adásában is hallhatjuk hétköznap reggelente.
Nem volt könnyű gyerekkora. Öccsével korán elveszítették édesapjukat – Bősze Ádám ekkor mindössze 10 éves volt – majd miután elhagyták balatoni otthonukat és felköltöztek Budapestre, egy züllöttebb időszak következett Bősze Ádám életében. Családi kezdeményezésre egyházi gimnáziumba került, hogy jobb magaviseletre, biztosabb jövőképre és útmutatásra tegyen szert. Később azonban, miután nem vették fel a színművészetire, maga döntött úgy, hogy ferences szerzetesnek áll.
Flowcycle: Miért ezt a két lehetőséget látta maga előtt, hogy vagy színész lesz, vagy szerzetes? Illetve végül hogyhogy a szerzetesi életet választotta, nem egy harmadik opciót?
Bősze Ádám: Ekkor már egyházi kollégiumba és gimnáziumba jártam, Esztergomban laktam. Ez volt a Ferences Gimnázium. Az első két évben nagyon nem szerettem ott lenni, de a második év után megváltozott a hozzáállásom. Ez volt az egyik fordulópont az életemben. Az odakerülésem sem volt kifejezetten szokványos. Miután édesapám elhunyt, a családom egy része úgy érezte, hogy kell nekem egy megfelelő férfi minta. Úgy vélték, hogy ezt az egyházi kollégiumban megkaphatom. Különösebb választásom nem volt. Másrészt mivel ekkoriban amolyan züllöttebb korszakomat éltem, szerették volna, ha jó nevelésben részesülök mondván, az még sem járja, hogy egy 13 éves fiú aluljáróban alszik, és piros-zöld színekre festi a haját. A harmadik és a negyedik év rengeteg tanulással telt, nagyon sok embert ismertem meg és több sikerélménnyel is gazdagodtam. Például az egyik ilyen siker az volt, hogy elküldtek szavaló- és szép kiejtés versenyre. Mindkét versenyen bekerültem az országos fordulóba. Ekkor mondták, hogy menjek el színésznek. Ez akkoriban kézenfekvő ötletnek tűnt. Nagyon boldog lettem, hiszen mindig is szívesen szerepeltem, de ekkor már a szerzetesség is vonzott. Az időm nagy részét a ferences renddel töltöttem, mert nagyon szerettem ott lenni.
Mindez odáig fokozódott, hogy két dologra vágytam, a színészetre és a szerzetesi életre. Elmentem az osztályfőnökömhöz tanácsot kérni. Arra számítottam, hogy azt fogja mondani, hagyjam a színész pályát és menjek szerzetesnek. Természetesen nem így tett, helyette ösztönzött, hogy induljak a felvételin, ott majd úgy is minden kiderül. Így is tettem, de onnan nagyon gyorsan kivágtak. Emlékszem a felvételi után sokan a folyosón zokogtak a sikertelen vizsgájuk miatt, de én megkönnyebbültem, hogy végre egyértelművé vált a döntés.
Persze érdekelt még más, a nyelvtanulás és a zene, de ezeknek nyílt útja volt a szerzetesrenden belül is, ezért ez a két szakma merült fel bennem lehetőségként.
Korábban beszélt arról, hogy harmadikos gimnazista korában egy osztálytársa által kapott kedvet a gitározáshoz és a zene ekkor vonzotta magához. Mondhatjuk, hogy innét ered a zene iránti szeretete? A családban nem is volt más, aki esetleg zenéléssel foglalkozott?
A családban senkinek nem volt aktív köze a zenéhez. Anyai nagymamám koncertre és operába járó hölgy volt. Egyszer, nyolcadikos koromban megkért, hogy tegyek meg neki egy szívességet, üljek le vele és hallgassunk meg együtt egy olyan zenét, amit kedvel.
BEETHOVEN V. SZIMFÓNIÁJÁT JÁTSZOTTA LE. VÉGIGHALLGATTAM, MAJD MIKOR ODAFORDULT HOZZÁM ÉS MEGKÉRDEZTE, MI AZ ŐSZINTE VÉLEMÉNYEM, AKKOR AZT MONDTAM, HOGY EZ BORZASZTÓ, UNALMAS ÉS RETTENETES.
Megköszönte az őszinteségem, bár lehet egy kicsit megbántódott. Osztálytársam, aki zenével foglalkozott nagyon jól gitározott, ráadásul remekül zongorázott és orgonált. A gitár pedig számomra menő hangszernek tűnt és ezt elirigyeltem. De akkor még nem akartam zenével foglalkozni csak azt gondoltam, meg lehet ezt tanulni. Esztergomba Budapestről járt hozzánk énektanár. Délutánonként voltak az énekórák. Megérkezett, mindig az ajtóban megállt és azt mondta, „Mikesy, Bősze” – ott ültünk a hátsó sarokban – „mehettek kocsit mosni”. Fogta a kocsi kulcsát és odadobta nekünk. Azt mondta, ha van két használhatatlan ember az ének szempontjából, akkor azok mi ketten vagyunk. Legalább töltsük hasznosan az időt és mossuk le az autót. Nem mondom, hogy minden órán ez volt a menetrend, de sokszor előfordult. Elkezdtem gitározni, majd ez a hangszer szépen, lassan az ujja köré csavart. Én pedig hagytam magam és nagyon örülök annak, hogy ezt meghagytam az életemben.
Visszatérve a züllött időszakához, ezt pontosan hogyan kell elképzelni, illetve miből eredhetett ez a kicsapongó korszaka?
Én mindig is azt tudtam csinálni az életemben, amit éppen szerettem. Ez akkoriban abban nyilvánult meg, hogy imádtam olyan emberekkel együtt lenni, akik Rolls Frakció, Beatrice vagy éppen Hobo koncertekre jártak, mert kedveltem a társaságuk. De ezt nem nevezném igazán komoly züllött életnek. Ez talán csak a családom számára lehetett ijesztő.
A TÁRSASÁG KEDVÉÉRT BELEMENTEM, HOGY A FERENCIEK TERÉN ALUDJUNK, FRADI MECCSRE JÁRJUNK, ÉS OTT ÜVÖLTÖZZÜNK, SZÚRJUK ÁT A FÜLÜNKET BIZTOSÍTÓTŰVEL, VAGY FESSÜK A HAJUNKAT PIROSRA, VÁGJUK LE ÉS LEGYEN PUNK FRIZURÁNK.
Nagy bulinak éreztem azt is, hogy aluljáróban alszom, de ez nem volt mindennapos, hiszen volt lakásunk ahol az édesanyám nevelt minket az öcsénkkel. Ezt nyilván a család és édesanyám sem nézte jó szemmel, de neki nem feltétlenül volt meg az eszköztára ahhoz, hogy jobb irányba tereljen. Édesanyám mindig is egy szelíd nő volt.
Máskülönben egy rendkívül konzervatív családból származom. Szerintem nem is tudtam volna annyira kivetkőzni magamból, hogy ezeknél komolyabb összezörrenéseim legyenek. A családom ezt másként élhette meg. Azt látták, hogy szokatlan külsővel, kissé kialvatlanul és rossz bizonyítvánnyal térek haza. Azt gondolták elindultam a lejtőn. Ezután küldtek egyházi iskolába.
Milyen volt az élet szerzetesként? Mi az, amit ott megtanult és magával hozott onnét?
Mikor odakerültem még a régi rendszer volt Magyarországon. Az állam és az egyház közti megállapodás értelmében négy szerzetesrend működhetett csupán. A piaristák, a bencések, a ferencesek és az iskolanővérek. Csak azért létezhettek, mert iskolát tartottak fenn. Az állam oldaláról nézve tehát hasznos tevékenységet űztek mondván, nem csak imádkoznak. Ez volt az állami felfogás. A többi szerzetesrendet mind eltörölték. Az mehetett szerzetesnek az állam részéről, aki tanári diplomát szerzett. A szerzetesrendet pedig az érdekelte, hogy aki ide jelentkezik, annak egy civil szak elvégzése mellett a teológiai iskolát is ki kell járnia, hiszen a rendnek papokra volt szüksége. Ez a két érdek csapódott le a fiatalságon. Ez azt jelentette, hogy csak olyan emberek kerülhettek be, vagy maradhattak bent, akik képesek voltak arra, hogy egyszerre két egyetemre járjanak, ami nem feltétlenül olyan egyszerű.
Azért kezdtem ezzel, mert magát a környezetet, amiben 8 évig éltem, jelentősen meghatározta mindez: szellemileg magas színvonalú társaságban mozogtam, nagyjából egykorú fiúkkal. Rendkívül intenzív 8 év volt, nagyon sok tanulással. Sőt, még arra is volt gondjuk, hogy megkérdezzék, ki mit szeretne szabadidejében tanulni. A nyelvtanulást választottam, így a nyári szünetben hol az ír ferencesekhez mentem angolul tanulni, hol a bécsi ferencesekhez azért, hogy javítsak a némettudásomon. Máig abból élek, amit ott elsajátítottam.
Később otthagyta a szerzetesi életet. Ennek, ha jól tudom a családalapítás volt a legfőbb indoka?
Nem feltétlenül volt ez ennyire konkrét, hogy én családot szeretnék alapítani. Inkább a nőtlen élet, mint olyan, nem működött számomra. Sokáig ez nem volt bennem olyan mérvadó probléma. Tudtam, hogy a szerzetes életet én választottam magamnak, így ezzel kellett együtt élnem.
KÉSŐBB AZONBAN A CÖLIBÁTUS MÁR GONDOT OKOZOTT. ÉS RÁJÖTTEM, NEM UGYANAZÉRT VOLTAM OTT, MINT A TÖBBIEK.
Egyszerűen csak nagyon szerettem a közeget, az ottani embereket, de úgy éreztem tovább kell menjek. Nem lett ebből konfliktus.
Igen. Említette is egy korábbi interjúban, hogy megmaradt a jó kapcsolatuk és később még tanított is Esztergomban.
Ez így van. Múltkor az egykori főnökömnek, magiszteremnek a 60. születésnapjára mentünk el, amin egy szűk közösség gyűlt össze a korábbi ferences időkből. Nagyon jól esett, hogy meghívtak, hiszen már 23 éve, hogy eljöttem, ennek ellenére még mindig tart ez a jó kapcsolat.
Templomba és gyónni ugyanúgy jár a mai napig, vagy ezt mára elhagyta?
Sajnos ma már nem járok, de ennek sincs semmilyen elvi oka. Ez az én természetemben keresendő. Nagyon sok hibám van. Az egyik legfontosabb, hogy kezdetben mindennek, aminek nekiállok, azt teljes erőbedobással csinálom, de egy idő után mégis elengedem. Szívesen járnék templomba, de egyszerűen lusta vagyok. Erőt kéne vennem magamon. Tehát, ha egyházi szempontból nézem, akkor van egy halom bűnöm. Ezt is annak tartom.
Miután otthagyta a ferences rendet a beilleszkedés a világi életbe nem ment könnyedén, ehhez viszont kapott segítséget. Erről az időszakról mesélne nekünk?
Ez egy szempontból nagyon mókás, más szempontból viszont tragikus időszak. Bár ismertem bizonyos dolgokat a világi életből, volt olyan, amiről fogalmam sem volt. Az egyik ilyen téma a pénz.
ANYAGIAK TERÉN EGYENESBE KELLETT VALAHOGYAN JÖNNÖM.
Sok helyen, sokféle munkát végeztem, büszke is voltam rá. Pont az ellenkezőjére fordult a korábbi 8 év. Emlékszem, egyszer valaki kért tőlem névjegykártyát én pedig dicsekedve vettem elő nyolc darabot, hogy válasszon, melyiket szeretné. Most a pofámról sül le a bőr, ahogyan magamat magam elé képzelem.
A NŐKKEL VALÓ KAPCSOLATTEREMTÉST ÉS MEGSZÜNTETÉST SZINTÉN BORZALMASAN KEZELTEM.
Például azt hittem, egy lánnyal úgy is lehet szakítani, hogy egyszerűen megváltoztatom a telefonszámomat. A legjobb barátom szólt, hogy komoly segítségre van szükségem. Nem voltak meg az alapok és nem is figyeltem ezekre a dolgokra megfelelően. Nem mertem konfliktust vállalni. Betegesen nem mertem, mindenre igent mondtam, olyan dolgokra is, amikre nem kellett volna. A barátom ajánlott egy pszichológust, Lux Elvirát. Hozzá talán három évig jártam, de azt az időszakot is nagyon szerettem. Nagyjából sikerült helyreráznia.
Egy ideig szabadúszóként élt, illetve sok területen tevékenykedett, volt tanár, utcazenész, a médiában is elkezdett dolgozni, később antikvárius is lett. Egy interjúban úgy fogalmazott, hogy ez idő alatt „az élete hol kicsúcsosodott, hol hullámvölgybe került”. Ezt pontosan, hogy értette?
Talán ezzel a média világára utalhattam és az anyagi helyzetemre. Az, hogy mikor és honnan keresnek, milyen műsorra kérnek fel, rapszodikusan változik. Ezzel együtt az anyagi helyzetem is hektikusan alakult, hol kicsúcsosodott, hol hullámvölgybe került. Adódott olyan helyzet is, hogy hiába végeztem el egy munkát, nem, vagy csak komoly késéssel fizettek ki. Ebből a szempontból érthető az antikvárium, ami nem csak nagy szívszerelmem, de lelkileg és anyagilag is praktikus megoldás. Bármikor, bárhonnét elbocsájthatják az embert, bármikor megszűnhet bármilyen műsor. Nekem B tervként ott van egy antikvárium, ami jelenleg éppen hibernált állapotban van, csak előzetesen megbeszélt időpontban látogatható.
A gyűjtés iránti szeretete valóban a nagyapjától származik?
Miután édesapám elhunyt, az apai nagyapám lépett a helyébe. Bár nem teljes egészében, nagyapám ugyanis nagyon visszafogott és szófukar ember volt. Számomra mégis olyan lett, mint egy intézmény, ami biztonságot nyújt. Rendelkezett egy nagyon komoly műgyűjteménnyel és könyvtárral, ami a mai napig létezik. De ugyanezt mondhatnám az anyai nagyszüleimről is, szintén olvasott, művelt emberek voltak. Számomra tehát ez volt a természetes közeg, ahogyan az is, hogy könyvesboltba és antikváriumba járunk, ha nem is mindennap. Zeneakadémista koromban gyűjteni kezdtem a kottákat és a zenei szakkönyveket, és amikor egyszer megszorultam, megpróbáltam az interneten keresztül eladni azokat, majd láttam, hogy van rájuk kereslet. Az antikvárium tehát egyrészt a nagyszülői példából, másrészt gazdasági megfontolásból indult.
A közelmúltban említette, hogy amikor elkezdett dolgozni a médiában olykor magától távol álló témákat bíztak önre és előfordult, hogy ennek hatására elpártoltak öntől szakmabeliek. Ezt az időszakot hogyan élte meg, és hogy tette túl magát ezeken a dolgokon?
Ez nagyon rossz élmény volt, főleg azzal a lendülettel, ahogyan én belevetettem magam az életbe. Már televíziónál dolgoztam, amikor egyszer bementem a Zeneakadémiára és az egyik tanárnő egyszerűen elfordította a fejét, amikor meglátott. De volt olyan is, hogy egy professzor, aki öt éven keresztül heti két-három alkalommal, kis létszámú csoportban tanított, egyszerűen nem ismert meg.
KINYITOTTAM A KOCSIJÁNAK AZ AJTAJÁT, HOGY SEGÍTSEK NEKI KISZÁLLNI, MIRE MEGKÉRDEZTE, „KIT TISZTELHET A SZEMÉLYEMBEN”.
Még csak az sem jutott eszembe, hogy azt mondjam, két óra múlva óránk lesz, és ott fogok ülni a tanár úrral szemben. Sőt, ott ülök már több mint négy éve. Ez nagyon rosszul érintett, de talán erre is szükségem volt ahhoz, hogy elkezdjek érni és le legyenek rólam hántva bizonyos dolgok. Nagyon idealisztikusan gondolkodtam. Azt hittem mindenki szeret és mindenki kell is, hogy szeressen, de ez tévedés volt a részemről. Nem volt jó, nem örültem ennek, de tragédiának sem éltem meg. Túltettem magam rajta.
Egyszer úgy fogalmazott, hogy most „sokkal több a megalkuvás az életemben, mint szerzetesként volt”. Mire utalt ezzel?
Azt gondolom, hogy egy szerzetesi közösségben könnyebb lehet megalkuvás nélküli életet élni, mert a közösségnek van egy megtartó ereje. Mindenki ugyanazzal a céllal van jelen. Teszem azt, itt a Kálvin téren, meglehet nem is találnék olyan embert, akivel ugyanaz, vagy csak hasonló is a gondolkodásunk, vagy a zenei ízlésünk, esetleg a kortárs írókról alkotott véleményünk. Hihetetlenül különbözőek vagyunk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy szerzetesnek könnyebb dolga van, mint nekem.
EGY SZERZETES SOK MÁS OLYAN PROBLÉMÁVAL ÉS LELKI KÍNOKKAL KÜZDHET, AMIVEL ÉN ITT NEM IS TALÁLKOZOM, DE SZÁMOMRA SZERZETESKÉNT KÖNNYEBB VOLT MEGALKUVÁS NÉLKÜLI ÉLETET ÉLNI, MINT ITT.
Előfordul, hogy kerékpárral közlekedik a belvárosban. Ez mennyire gyakori?
Balatonon nőttem fel. Mi gyerekek általában a legtöbb helyre biciklivel mentünk. Egy idő után Pesten is elkezdett hiányozni. Nagyjából négy évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem, hogy jó lenne újra kerékpárra ülni. Láttam, hogy mások is bicikliznek, vagyis hogy ez nem egy Istentől eltávolodott ötlet. Miután vettem egy használt biciklit, szinte mindenhová így mentem. Később azonban volt egy balesetem, ami bár kellően megijesztett, újrakezdtem. Nem sokkal később ismét csúnyán megsérültem. Hozzáteszem, én úgy biciklizem, ahogyan autót vezetek, vagyis igyekszem szabálykövető embernek maradni. Mindkét esetben egy autós volt gondatlan. Az egyik alkalommal kinyitották előttem a kocsi ajtaját én pedig átestem rajta.
AZÓTA IS FÉLEK, AMIKOR ELTEKEREK EGY PARKOLÓ AUTÓ MELLETT.
Mikor felhívtak, hogy lesz ez az interjú, azt gondoltam, az még sem járja, hogy én legutóbb húsvét hétfőn vettem elő a biciklim, előtte pedig majdnem egy évvel korábban. Tehát nemrég újra útnak indultam. Most, hogy megúsztam egy fél napot még fel is bátorodtam kicsit. Másrészt munkába már azért sem járok biciklivel, mert délután helyett reggel vezetek műsort, ami hajnali ébredést jelent. Néha még autóval sem könnyű ilyen korán elindulni, kerékpárral pedig még nagyobb kihívást jelentene.
A balatoni környezet szintén egészen más, mint a budapesti légkör. Nem hiányzik néha az a természetesebb, csendesebb és nyugodtabb atmoszféra?
Szeretett nagyszüleimtől örököltünk egy nyaralót az öcsémmel. Nyaranta amikor csak lehet, leutazom, de mostanában olyan sok a munka, hogy erre alig van lehetőség. Ezt sem bánom, mert bár most ez ilyen időszak, később lehet, hogy ismét nem lesz munka, vagy éppen más munkám lesz, akkor pedig majd azt az időt kell kihasználni. Ennek ellenére nyilván hiányzik, de a városi élet sem szokatlan számomra. Édesapám hozta be Magyarországra a Traubisodát, a gyár is Balatonon volt, így a munkája oda kötött minket, de alapvetően városi családról van szó. Édesanyám Budapesten, édesapám pedig Debrecenben, illetve a Belgrád rakparton és a Ferenciek terén nevelkedett. Más szóval az, hogy én most Budapesten élek és a Balatonra megyek pihenni ez ugyanaz a minta, mint amit a szüleim és a nagyszüleim mutattak. Néha nagyon vágyom arra, hogy a belvárost elhagyjam, de volt arra is példa, hogy a Balatonon már úgy éreztem, több impulzusra van szükségem.
Mennyire nyitott a fenntarthatóság felé?
Bár autóval közlekedem, nem feltétlenül szeretek vezetni. Rendkívül idegen tőlem minden olyan téma, ami autóval kapcsolatos. Ha tehetem, inkább tömegközlekedéssel járok. Vidékre például kifejezetten szeretek vonattal utazni. A közösségi közlekedést nagyon fontosnak tartom. Azt gondolom, hogy Budapest egész jó ebben, legalábbis a külföldi tapasztalataimhoz képest. Tudom, vannak alkalmak, amikor kifejezetten hasznosak az autók, de örülnék, ha a közösségi közlekedés fejlesztése még nagyobb teret kapna. Emellett meg kellene magamat emberelni, hogy szelektíven gyűjtsem a hulladékot, stb. Tehát van még hová fejlődnöm.
Egy régebben megjelent interjúban utalt arra, hogy korábban még kereste a helyét a világban. Úgy érzi, hogy erre a kérdésre már megtalálta a választ?
MÉG MOST IS KERESEM.
Nem tudom, hogy mit fogok csinálni három vagy négy év múlva, és igen, élvezem, hogy mindig foglalkoztat valami új.
