Kevesebb, mint egy hónap múlva kezdődik az év első háromhetes körversenye a Giro d’Italia. Azonban ahelyett, hogy most az esélyesekről írnék, inkább egy személyes történetet mesélek el.

Hirdetés

Kis srácként, országúti kerékpárversenyzőként, igazi sportrajongóként nem igazán értettem, hogy a nagy versenyeknél a települések miért fizetnek a szervezőknek azért, hogy a mezőny jobb esetben pár órát, szerencsétlenebb helyzetben néhány percet a helyszínen töltsön. Persze, már akkor is tudtam, hogy ennek turisztikai okai vannak, rengetegen látják a TV-ben a nevezetességeket és a helyszínre is sokan látogatnak el, akik aztán majd ott pénzt költenek el. De mind ez csak egyszerű magyarázkodásnak, porhintésnek tűnt akkori fejjel. Aztán megtapasztaltam a saját bőrömön, és rájöttem.

Ehhez viszont ismét vissza kell ugranunk pár évet. 2015-ös utazásaimról már írtam pár korábbi cikkben. Itt olvashattok arról, hogyan vált örök kedvencemmé a Júliai Alpok a bringának köszönhetően, itt pedig arról írtam, milyen volt életemben először 2000 méteren járni félig bringával, teljesen bokazoknikesztyűben.

Miért bringával a legjobb dolog turistáskodni?

Az említett kalandok után körülbelül egy héttel járunk, továbbra sem volt megtervezve semmi az utamból. Oké, egy kerékpár bemutató keretében volt egy meghívásom a Giro nyitó csapatidőfutamára, Sanremóba, de őszintén szólva, maradtam volna inkább Franciaországban az utolsó egy hétre. Végül Olaszországot választottam, és istenem, mennyire jól döntöttem!

A 2015-ös Olasz Körverseny a csizma észak-nyugati részéről startolt, és néhány szakaszon keresztül szinte nulla transzferrel haladt tovább keletnek, dél-keletnek. Ez jó volt a versenyzőknek és jó a nézőknek is, akiket hajlamos magával ragadni egy ilyen eseménysorozat.

Hát engem beszippantott.

Már a Sanremói csapatbemutató és az időfutam is óriási élmény volt számomra, de akkor sem voltam biztos benne, hogy tovább akarok menni a karavánnal. Először azt gondoltam, hogy csak Albengába látogatok el, a második szakasz rajtjához, de amekkora felhajtás volt arrafelé, már lassan meg lett írva a sorsom.

Az ugyanis csak egy dolog volt, hogy szó szerint együtt lehetett lélegezni a mezőnnyel. Egy tök egyszerű akkreditációval és némi leleményességgel bárhová el lehetett jutni. Láttam Giacomo Nizzolo izzadtságcseppjeit a kerékpár komputerén közvetlenül az időfutama után. Jártam a Rai közvetítő kocsijában, ott voltam Elia Viviani későbbi genovai győzelménél a célvonalon (utána majdnem kaptam is a nyakamba a pezsgőjéből). La Speziában pedig a rajt előtti pillanatokban Rigoberto Uránnal váltottam néhány szót. Aztán startlövés, és a bringások engem kikerülve indultak neki az aznapi távnak. Ha szeretnétek, később írok egy kicsit részletesebben erről, de most nem erre akarom kihegyezni a dolgot.

Nyilván, nekem ez egy fontos faktor volt, hogy részese lehettem egy számomra ilyen kedves eseménynek, de azt hiszem túlzás nélkül állíthatom, hogy azok is maradtak volna a karavánnal, akiket alapból teljesen hidegen hagy a kerékpársport. Én összesen öt napot töltöttem a Giróval, és bár szinte minden rajtra és célra kimentem, napközben a régiót jártam. Ha utazni kellett, hol valamelyik kísérőautóba, vagy sajtós kocsiba ültem be (nagyon kedves mindenki, csak kérni kell, tuti lesz valaki, aki elvisz), hol vonatra szálltam. Persze, nekem könnyű volt, ott lapult a zsebemben egy Interrail jegy, de mégis, alig pár nap leforgása alatt Olaszország három teljesen eltérő, mégis csodás arcát ismerhettem meg.

Elsőként ott volt a már emlegetett imperiai Sanremo, ami még inkább a provence-i, tengerparti településekhez hasonlítható. Közepesen zsúfolt, mégis szép és rendezett tengerparti üdülővároska, szép homokos spiaggiával.

A második szakasz célja már a liguriai régió székhelyén, Genovában volt. Habár még mindig tengerparton voltam, egy teljesen más arcú városba csöppentem. Rengeteg fajta nép, szűk utcák, hamisíthatatlan kikötőváros, ahol bármi megtörténhet veled. Még akár kerékpárversenybe is csöppenhetsz 🙂

Másnap már ismét a pálmafás Rapallóban reggeliztem, majd egy rövid transzfer után Sestri Levante következett. Este már a massai tengerparton ért a rettenetes dilemma: a Girót válasszam, a hegyeket, vagy a tengerpartot?

Mivel a verseny ezekben a napokban a csodálatos Cinque Terre környékén tanyázott, így sajátos rutin alakult ki. A nap egyik része a bringaversenyé volt annak megfelelően, hogy La Speziában rajtot vagy befutót tartottak, a fennmaradó részben pedig a Monterosso, Riomaggiore, Manarola, Vernazza, Corniglia vagy Monterosso csodás építményeit, hamisítatlanul észak-olasz tájait jártam. Ez Olaszország legkisebb nemzeti parkja, mégis az UNESCO Világörökség része, nem véletlenül.

Ha nincs a Giro d’Italia, önszántamból nem hiszem, hogy meglátogattam volna ezeket a városokat. Hálás vagyok a szervezőknek, hogy egy ravasz csellel örökre a szívembe zárták a régiót.

Hirdetés
A bringázás mellett az írás volt az első olyan dolog az életemben, ami több, mint két hétig le tudott kötni és ez máig is tart. Ebből lett a Flowcycle, ahol az a célom, hogy bemutassam, a bringa nem csak szimplán egy eszköz, hanem megoldás korunk legtöbb égető problémájára. És mellette piszkosul élvezetes is!

1 hozzászólás

  1. Nagyszerű lehetett. TdF vidéken lakom, eleinte, amikor az ablakomból kellett volna csak lepillantani a versenyzőkre, nem is érdekelt – de később már kerékpáron mentem föl Sarcenas alá a Chartreuse-be, hogy izgulhassam Nibali győzelmét (a Chamrousse-i érkezésnél, majd a végén is!).
    Jó az észrevétel Genováról, Dante még szigorúbb volt:
    „Aj, Genova! minden baj megvan ottan!
    s az erkölcsöt lakói messze küldik.”
    (Genován csak átutazgattam, nem tudom, javultak-e azóta.)

Hozzászólnál, vitatkoznál? Itt megteheted!

Ne felejtsd el a hozzászólást!
Kihagytad a nevet