Bizonyára sokan fel tudnak sorolni néhány ikonikus kerékpárt Magyarország elmúlt évtizedeiből, legyenek azok a Camping vagy a Tacskó biciklik, esetleg régebbről a Fecske, Toldi vagy éppen a Mátra fantázianéven gyártott típusok. Ezekben közös, hogy mindegyiket a Weiss Manfréd, későbbi Csepel cég gyártotta tízezres darabszámban, jól (néha kevésbé jól) megkülönböztethető felépítéssel. A Tihany néven és 26”-os kerekeken futó bringákat 1957 és 1979 között gyártották, „női” és „férfi” váztípussal, és fecskefarokszerű láncvédővel. Azaz a legfiatalabb példány is éppen idén töltötte be a negyedik X-ét, többek közt ennek apropóján és egy kedves véletlenből adódó ajándékozás kapcsán beszélgettünk a szabadidejében a típus újraélesztésével foglalkozó Pócsi Istvánnal.

Mi az első Csepel Tihany emléked?

Még Nyíregyházán éltem, és mikor kölyökkoromban az egyik haver szerzett valahonnan egy Tihanyt, a vázforma ragadott magával. Nem sikerült akkor beszerezni, így egy kicsit a feledés homályába veszett a kérdés. Amikor elkezdtem autókkal foglalkozni, akkor egy 1963-as Trabiban csúcsosodott ki a retro világ szeretete, és akkor kezdett újra felderengeni a Tihany, a Trabi hátsólámpa és a lopott amerika érzés párhuzama.

Cadillac, Trabant vagy Tihany? Fotó: Radó Norbert
Mit kell tudni a Tihanyokról?

A szakmai dolgokról én személy szerint nem szeretnék okosnak látszani. Viszonylag kevés irodalom lelhető fel a kerékpárról, így amit tudok, tudunk, az nagy százalékban tapasztalati alapon lett elsajátítva. Egy szerethető forma–arány kombinációja ez a bicikli, ám csak az építések, felújítások alatt szembesül vele az ember, hogy alapvetően egy kifejezetten gyenge konstrukcióról van szó, rossz anyagminőség, pontatlan illesztések és az ezekből fakadó hibák, pl. gyakran hátrahajló első villa jellemzik a Tihanyokat.

Mikor kezdett el komolyabban érdekelni a Tihanyok felújítása?

Amikor Budapestre kerültem és abbahagytam az autózást, egyszer egy hirdetés jött velem szembe, amiben egy lepukkant Tihanyt kínáltak. Megvettem, és kb. úgy, hogy fogalmam sem volt a rám váró technikai és építési problémákról, belevágtam. Közel egy évig tartott a szenvedés, mire lábra állítottam az elsőt. Tudni kell, hogy engem nem a veterán vonal érdekel. Ezzel a kérdéssel alapvető problémáim vannak, ami miatt anno a Trabis időszakban és most, biciklisként is többekkel nem egyezik a véleményünk, de a világ pont ettől szép. Szóval az első építés sok tekintetben iskola volt technológiai és emberi, szakemberi kérdésben is.

Jelenleg hány kész bringád van és hány vázad?

Tulajdonomban két kerékpárom van, de már három készült az én elképzeléseim alapján, a negyedik, Ghost projektnéven futó bringa éppen vajúdási időszakát éli. Sajnos ez az időszak nem 9 hónap, avagy legalább is nem minden esetben. A Ghostnál annyira részletgazdag és tudatos az építés, hogy ez sok esetben lassítja a folyamatot. Nem raktározok vázakat. Ha valami eljut hozzám, nem pakolom be egy szekrénybe, egyszerre egy projekt, ami foglalkoztat, azzal együtt is, hogy ötletem 20 különböző biciklire is lenne. Ha van jó alapanyag, azt egy bizonyos körön belül, nem nyerészkedés-vezérelten továbbadom vagy éppen elajándékozom.

Fotó: Bóna Márk // Markabona Photo

Hogyan lehet újraéleszteni egy veterán biciklit?

Itt kezdődik az a bizonyos ellentmondás a veterános közeggel. Bár az igazat megvallva, szerintem lassan megbékélnek a bigott veteránosok is azzal, hogy lehet és érdemes ezt másképpen is csinálni. Tisztelem a hagyományokat és szeretem is, de én magamra nézve ezeket nem érzem komfortosnak. Lett volna lehetőségem, hogy gyárira újítsak fel egy Tihanyt, de tisztában voltam vele, hogy szobadísznek jó lenne, de nem hajtanám, nem bicikliznék vele, így pedig nincs értelme.

Az én esetemben kifejezetten erről a márkáról beszélünk, ebben találtam önazonosságot. Amikor rászánom magam, hogy épüljön egy újabb, akkor mindig van egy jól körülhatárolható vízióm, hogy mit szeretnék a végeredményben látni. Ezek sok esetben csak egy-egy modern alkatrész, mondjuk felni választása, máskor viszont olyan bátor újraértelmezésbe csapok bele, ami az egész jármű arculatát megváltoztatja. A 2019-es építés pont ez utóbbira jó példa: az 50-es évek versenymotorjai voltak az inspirálók, így született meg a Varacskos disznó. Tök jó, amikor egy beszélgetésnél valaki azt mondja rá: “bakker, egy cafe racer Tihany”. Ilyenkor hátradőlök és mosolygok egyet, mert ez volt a cél. Ha konkrétan az újraélesztésre vagy kíváncsi, szerintem csak bátorság, ötlet és kitartás kell hozzá.

Fontos, hogy merjünk valamilyenek lenni, és ezt akár a biciklinkben is meg merjük mutatni.

A Varacskos Disznó. Fotó: Radó Norbert
És hogyan lehet divatba hozni újra?

Ha valamit divatba akarsz hozni, az nem fog sikerülni – szerintem. Létrehoztam egy Facebook csoportot, hogy egyáltalán lássam, kikre lehet számítani, kikkel lehet beszélgetni. Az, hogy az elmúlt években valóban divatossá is kezd válni újra a Tihany, csak pici részben köthető hozzám. Sokkal előttem is épültek olyan biciklik, amik nekem voltak támpontok. Nagyon örülök, hogy az elmúlt bő két évben viszont egyre többen vágnak bele építésbe, felújításba, vagy épp vesznek elő olyan projekteket, amik évekig pihentek. A csoportban jelenleg 300 fő körül van a tagok száma, ebből sokan csak szemlélők, érdeklődők, de van egy elég erős mag, aki húzza is ezt az egészet munkával, és közös megmozdulásokon részvétellel.

Ilyen volt a tavalyi és az idei Fénybiciklizés, mely idén csatlakozott a Mikimal Masshez, így Tihanyokkal is szállítottatok Mikulás-csomagokat beteg gyerekeknek. Ám te már előtte ajándékot adtál valakinek… Pattogató Péterhez fordulok, hogy elmesélje a történetet:

Nekem gyermekkoromban nem volt Tihanyom, 38 éves voltam, mikor apám barátjának az öreg Tihanyát megvettem, de a fiam születése miatt a projekt parkolópályára, a Tihany pedig a padlásra került. 11 évvel később a fiam, Manó fedezte fel a porosodó, furcsa formájú régi biciklit, ami kíváncsivá tette. Akkor láttam meg Facebookon, hogy többen vannak, akiknek komoly érték egy ilyen régi bringa, sőt, még közös programokat is szerveznek, így ismerkedtem meg Istvánnal. Csatlakoztunk hozzájuk, először az idei Critical Mass 15. évfordulójára szervezett bringázáson, akkor még nem Tihannyal, de megfogadtuk, hogy a következő találkozón már mi is Tihanyt emelünk majd a magasba. Innen már nem volt visszaút, Manó írt a Jézuskának, hogy saját Tihanyt szeretne…

Fel volt adva a lecke. Lázasan kutattam a neten férfi vázak után. Találtam is egyet nagyon jó áron, de az orrom elől vitte el valaki. Ki más, mint István! 🙂 Nevetve gratuláltam neki a “jó fogáshoz”, és elmeséltem neki, hogy micsoda leckét adott fel nekem a gyerek. Bocsánat, a Jézuskának!

Két nap múlva felhívott telefonon, és azt kérdezte, hogy mikor vagyunk otthon Manóval, és elmondta a tervét: ha Manó kitalálja, hogy melyik kezében van egy csillogó kis tárgy, akkor kinyithatja a csomagtartót, és amit benne talál, az az övé.

A csillogó kis tárgy István kezében egy Tihany nyaktábla volt, a csomagtartóban pedig a férfi váz pihent, egy ma már gyakorlatilag beszerezhetetlen láncvédővel, ami nélkül nem is Tihany a Tihany. Manó aznap éjjel még az ágya mellé is bevitte, hogy minél tovább nézhesse a csodálatos ajándékokat.

Lázas építésbe kezdtünk Manóval, hogy használható állapotba hozzuk a vázat, s egy-két héttel később már fényfüzérekkel feldíszítve, a szintén klubtag Angyal Gabi kölcsönkerekein, már ezen tekert Manó a december 7-ei közös Mikimal Mass-en és Fénybringázáson. Ritkán láttam őt ennyire boldognak…

Akik lehetővé tették Manó Tihany-emelését: István, Manó, Gábor és Péter a Mikimal Mass és Fénybiciklizés után a Hősök terén. Fotó: Flowcycle

Hozzászólnál, vitatkoznál? Itt megteheted!

Ne felejtsd el a hozzászólást!
Kihagytad a nevet