Színésznő, rendező, énekesnő és a Klubrádió műsorvezetője. Az előadóművészet minden területén letette a kézjegyét. Evitaként ismerte meg Magyarország, és talán nincsenek véletlenek, hogy pont egy napon született Evita Peronnal. Ha a vírushelyzet engedné, minden bizonnyal kerékpárral érkezne épp egy darab próbájáról az interjúnkra. Kováts Krisztával, Jászai Mari-díjas és kétszeres Artijus-díjas színművésszel beszélgettünk.
Szüleid reál beállítottságú emberek, te pedig gyermekkorod óta foglalkozol zenével, mikor döntötted el, hogy ez lesz a hivatásod?
A szüleim tényleg műszaki beállítottságú emberek, de mindig szólt otthon nálunk a klasszikus zene. Apukám erdélyi származású és nagyon sok népdalt tudott és tanított nekem, és a nővéremnek. Nagyon jól énekeltünk mindketten, sőt azt mondják a szüleim, hogy én hamarabb énekeltem, mint beszéltem. A nővéremet felvették a Rádió Gyermekkórusába így aztán rá 3 évre én is oda mentem. Már gyermekként jártam színjátszó körbe, szavalóversenyekre, a gimnáziumban is rengeteg irodalmi előadást csináltunk. Úgy gondoltam nekem egyesíteni kell a zenét, a színpadot, a táncot és ez leginkább a színészetben jött létre. De ugyanakkor, ott volt a klasszikus zene és a kórus is, ami miatt a karvezetés is érdekelt, és akkor feldobtam egy kettest…És előbb jelöltem meg a színművészetit. Gitárral mentem felvételizni, én voltam az egyetlen ilyen. Összeállítottam egy népdalcsokrot, elénekeltem és ezzel oldottam fel a görcseimet és gátlásaimat, így első próbálkozásra felvettek.
Rendkívül sokoldalú művész vagy, nagyon sokan már a Rock Színházas években ismertek és szerettek meg, mit jelentett számodra ez a hely? Szerintem a magyar fiatalok nagy többsége nem is tudja, milyen fontos volt ez a magyar színháztörténet életében.
A Rock Színház az a mindent elsöprő szerelem. Még akkor nem is volt Rock Színház, amikor engem az Evitára felkértek. Pontosabban én voltam az első alapító tag, mert amikor engem megtalált Miklós Tibi, ő abban a lázban égett, hogy olyan rockoperákkal fog színházat csinálni, amilyen Magyarországon még nem volt. 1979-ben bemutatták az Evitát külföldön, megmutatta nekem ezt a lemezt, és elmondta, hogy ilyen Evitát keres, mint aki a lemezen énekel. De nem talált, mert nem volt olyan, aki ezt így el tudta volna játszani és énekelni.
Kértem, mutassa meg nekem. Olyan élmény volt, amit még én soha nem hallottam és láttam. Teljesen ellentétes volt azzal, amit zenés színjátszásnak akkor, itthon neveztek, ami miatt én nem mentem zenés osztályba. Evita szerepe szembejött velem, azt gondoltam ezt nekem találták ki. Tibinek végigénekeltem a szövegkönyvvel a darabot, aki nagyon boldog volt, mert megtalálta azt az Evitát, akit szeretett volna. Így kezdtük el. Én is hoztam embereket a főiskoláról; Miklós Tibor és Várkonyi Mátyás hozták a rockereket és jöttek a táncosok is. Három irányból érkezett a csapat és sikerült egy nagyon erős és színvonalas előadást összehozni, majd színházat alapítani.
Elsöprő szerelem volt, nem is lehetett máshogy… Hiába kezdtem én a pályámat Pécsett, aztán folytattam Győrött, közbejött a Rock Színház, ott kellett a kőszínházakat hagyni és belevágni. Nem lehetett tudni, hogy mi lesz. Épület nem volt, nem tudtuk hol lépünk fel, mégis az egész országban mindenhol játszottunk. Nagy fájdalom, hogy nem lett épülete a Rock Színháznak később sem. Nekem hét gyönyörű évem volt ott, köztük olyan szerepekkel, mint Mária Magdolna, Ulrika, Fantine. Aztán elérkezett a pont, amikor úgy éreztem, hogy tovább kell lépni és akkor léptem tovább a Madách Színházba.
Rengeteg szerepet eljátszottál, mégis két szerep van, ami egybeforrt Kováts Kriszta nevével: az egyik az Evita címszerepe a másik pedig, a Mamma Mia musical hősnője, Donna Sheridan. Valahogy mindig megtalálnak téged az erős, független és szenvedélyes női karakterek. Ilyen vagy te a magánéletben is?
Természetesen ezek szerepek. De attól tud ennyire sikeres lenni valami, ha bennem is megtalálhatóak ezek a jellemvonások és a szerepben ezeket kell felerősíteni. Örülök, ha ilyen szerepeket játszhatok. Ezek a nők önállóak, intézik az életüket, erőteljes és sokoldalú jellemek. Sokkal nagyobb öröm egy ilyet játszani, mint egy olyan nőt, aki csak sodródik az életben.
Kevesen tudják, de rendezőként is számontart a szakma. Hogyan jött az életedbe ez a dolog? Mennyivel másabb a színpad túloldalán állni?
Én akkor kezdtem rendezni, amikor színésznőként keresgéltem a helyemet és nem voltam elárasztva feladatokkal. Az első rendezésem az Alice Csodaországban volt, amiben korábban játszottam is. Ez egy nagyon izgalmas dolog volt. Tulajdonképpen az kezdett izgatni, hogy amikor az ember színészként játszik, akkor csupán egy jellemre figyel, egy karaktert él végig, viszont rendezőként minden szerepet el lehet játszani. Én csak olyat mertem rendezni, amiről valami vízióm volt. Minden előadásról, amit csináltam volt egy képem, ami után mentem és amihez próbáltam társakat találni. Természetesen ez soha nem jött tálcán, nekem ezt mindig ki kellett harcolni. Producer is voltam, pénzt és helyet is kellett szereznem. És meg kellett győznöm a színészeket, hogy jöjjenek velem sokat dolgozni kevés pénzért. Ezek mind nagy kalandok voltak és nagyon sokat tanultam belőlük.
Élvezem, ahogy egy darab megszületik a próbán. A végeredmény soha nem az lesz, ahogy a fejemben megjelent, mert az igazi kaland a színész és a rendező között a próbán történik. Akkor jó, ha a rendező meg tudja teremteni azt az állapotot, hogy a színész kreatívan tudjon azokon az irányokon elindulni, amit a rendező neki kijelöl. Ez egy közös játék, aminek nem tudjuk a végeredményét, de látom a körvonalait, amit kitölteni csak a színészek tudnak. Egyébként, nem tudtam soha a rendezéseimből szereplőként kimaradni, mert rendezni olyan, mint amikor az ember felneveli a gyerekét, majd el kell engedni: ez fájdalommal jár. Amikor a színészek már a főpróbahéten járnak, akkor a rendezőnek el kell engedni őket. Én ezt soha nem bírtam megtenni, ezért mindig belerendeztem magam valami kicsi szerepbe. Például, egy rezonőr szerepébe, aki kívülről nézi az eseményeket. Ha rendeztem, soha nem játszottam főszerepet, mindig csak valami picit, hogy ott legyek velük. Hogy az enyém is maradjon a produkció.
Van esetleg olyan rendezői példaképed, akinek a munkásságát figyelted, vagy tudatosan követted, esetleg a mentorod volt?
Nem volt nekem se mentorom, se senkim, mentem a magam feje után. De persze nagyon sok előadást néztem itthon és külföldön is – ezekből rengeteget tanultam. Nagy tisztelettel néztem például azokat a rendezőket, akik a saját mestereim voltak: Horvai Istvánt, Kapás Dezsőt.
Amióta átültem a másik oldalra is, látom mit jelent együtt lélegezni a másikkal: ez a nagy titok, és az, hogy higgyél azokban, akiket rendezel. A szereposztás már fél siker.
Én nem hiszek abban, hogy a színészekkel kiabálni kell vagy meggyötörni, tönkretenni és megalázni őket. Nem gondolom, hogy ez bármire is vezet. Megsérülnek az érzékeny gyerekek, a színészek. Mert hát mi gyerekek vagyunk, akik imádunk a színpadon játszani.
2008-ban csatlakoztál a Baltazár Színházhoz – először tanárként, most pedig már rendezőként is dolgozol ott. Hogy jött ez a lehetőség?
Igen, először tanárnak hívott oda Elek Dóra és már 6 éve tanítottam ott. Egyik órámra bejött, éppen egy Örkény-egypercest próbáltunk és megkérdezte nem akarok–e ebből egy előadást rendezni. Én ezen annyira meglepődtem, hogy kértem pár napot, hogy ezt átgondoljam. Szerencsére kitaláltam, hogy Örkény Istvánnak a feleségével és a gyerekeivel való a levelezése lesz a kerettörténet. Nagyon izgalmas előadás lett belőle, főleg, mert a Down-szindrómás és sérült színészeknek izgalmasan áll ez a groteszk világ. A másik, amit szoktak mondani, hogy körülbelül három perc után elfelejtik a nézők, hogy sérült embereket látnak, hiszen erős a színházi élmény. Nagyon büszke vagyok erre az előadásomra. Én rengeteget tanulok tőlük: türelmet, toleranciát, egymás feltétel nélküli szeretetét és elfogadását. Annyi szeretet árad belőlük, hogy felüdülés velük lenni.
2020-ban jelent meg Biblia Show című albumod. Wolf Péter írta a zenét, és a férjed, Fábri Péter a dalszövegeket. Egy egészen új zenei élményt hallhatunk rajta, amire még Magyarországon nem nagyon volt példa, egyszerre több zenei stílust is fellelhetünk benne. Megjelenése után minden zenei portál foglalkozott vele és elismerően nyilatkozott róla. Honnan jött az ötlet?
Évek óta felkérnek a Zsidó Műveszeti Napokra és a produkciónak mindig kapcsolódnia kell valami zsidó tematikához. Sajnos, a COVID miatt már kétszer elmaradt a lemezbemutató koncertünk, most legközelebb 2021. december 9-re van kitűzve a MOM-ba. Reméljük, hogy akkor végre meg tudjuk tartani.
A lányom ötlete volt, hogy a Bibliát kellene feldolgozni és azokat – a nőket érintő – történeketeket, amelyeket, ha meghall a hallgató, azt gondolja, hogy róla szól. Ilyenkor az szokott történni, hogy Péter beleveti magát a témába: kutat, olvas és jegyzetel. Közösen választottak ki témákat Wolf Péterrel és megírták a dalokat. Kitaláltuk, hogy a kíséret most egy barokk trió legyen. Legyen benne egy csembaló, amit a lányunknak szántunk, akivel most először vettünk fel egy komplett zeneanyagot. Soha nem akartam én ezt erőltetni, de szerettem volna, ha együtt csinálunk valamit. Vele nagyon jól lehet művészi párbeszédet folytatni.
A lányod, Fábri Flóra csembalóművész, ő sosem szeretett volna színésznő lenni?
Dehogynem szeretett volna, de én sikeresen lebeszéltem! Tulajdonképpen én úgy vagyok vele, ha le lehet valakit beszélni: akkor le kell! Ha ennek ellenére is azt mondja: „akkor is”, – akkor meglesz benne az az energia, ami ehhez a pályához kell. Mert nagyon kiszolgáltatott helyzete lesz és nagyon sok keserűséggel jár majd ez az élet. Én ezt nem akartam a lányomnak. Sokkal boldogabb vagyok, hogy ő a zenei pályát választotta. Így nincsenek előtte határok, nyitva van előtte a világ, nincs a nyelvhez kötve. Ő egyébként nagyon tehetséges színésznő volt. Ha nem tudtam volna lebeszélni, nagyon támogattam volna, mert egészen különleges, sokoldalú művész.
Milyen terveid vannak az elkövetkezendő időszakra?
Egyrészt a Kovátsműhely című rádióműsorom minden héten hallható a Klubrádióban, amely sok felkészülést igényel. A másik, hogy megint elkezdtem zongorázni. Elkezdtem a saját korábbi dalaimat felfedezni, hogy milyen szépek és azt, hogy meg tudnám tanulni zongorával kísérni. Ebből, most kikerekedett egy önálló estre való műsor. Csinálni fogunk belőle egy stream-elt felvételt, amit május vége felé tervezünk.
Amire még nagyon készülök, az nyári duettkoncert a Madách Színház tetőteraszán. Már tavaly is volt ilyen koncert, idén három előadással készülünk. Ősszel folytatódni fog a Mamma Mia!, és nagyon remélem, hogy az Anconai szerelmesek 2. is hamarosan színpadra kerül. Valamint készülök még a Baltazár Színházzal is egy új produkcióval, amit nemsokára elkezdünk próbálni.
Címlapfotó: Bege Nóra
