Ez a bringa beférkőzik a neuronjaid közé és ott DOLGOKAT csinál

Tudjátok, én tökre meg vagyok elégedve a saját bringámmal. Próbáltam korábban néhány csúcs darabot, de a vége általában az volt: jó-jó, de nem fogok sírni, ha vissza kell ülnöm a sajátomra. Ez most megváltozott.

Most biztosan azt várnád, hogy minimum valami Colnago C60-asom van, esetleg egy Specialized Tarmac, de nem. Egy alukarbon Corratec Forciát hajtok, még a 2010-es évek előttről való Centaur szettel. Tovább nem is részletezném, szegénnyel azóta is hűvös a kapcsolatunk, hogy megcsaltam egy digóval.

Azt is el kell árulnom, hogy manapság kevésbé van kedvem kimenni a pőre országútra. A hegyekhez túl gyenge vagyok, közel sem akkora fun, mint egykoron. Szóval, ha tehetem, sokszor inkább futni megyek ki, vagy egy rövid montizásra, a városi közlekedés pedig nagyjából lefedi az aktuális országúti igényeimet. Ilyen ez a sport, szerencsére rengeteg műfajt rotálhatunk, a lényeg hogy két kereke legyen és hajtani kelljen.

Szóval pont egy ilyen időszakomban esett be hozzánk a Bianchi Aria tesztbringa. Alattomos jószágok ezek, én mindig is tudtam, kicsit olyanok mint a kiskutyák. Beférkőznek a celeste színükkel mindenkinek a látóterébe, a néhány kilométer alatt, míg hazaértem a Bringalandtől, többen is megbámulták, szerintem éppen csak nem rajzolódott ki az emberek feje fölött a gondolatbuborék: de megsimogatnám, mennék is vele egy kört, persze, csak ha hagyná! Ha lehetne ilyen szabályt hozni, én csak fekete színnel engednék Bianchit tesztre adni, mert ilyen megjelenéssel már azelőtt hatással van az emberre, hogy egyáltalán csinálna egy tisztességes lószt.

Az Aria ráadásul minderre rátesz egy lapáttal, hogy aero modell. Szükséges a radikális csőkialakítás vagy sem, szemre mindig is jobban kedveltem ezeket a bringákat, a komfort meg annyira nem izgat, egy sportos bringa nem a kényelemről szól. Az Aria egyébként nem kimondottan aero modell, hiszen olyanja még most sincs a Bianchinak, az olaszok általában lemaradnak 1-2 évvel a trendekről, hogy aztán – remélhetőleg – valami kiforrottabb modellel rukkoljanak elő. Az Aria végül a TT/Triatlon kategóriába került a Bianchi weboldalán (a 2019-es modell már a Triathlon szócskát is megkapta), így amatőr versenyzésre vagy egy könyöklővel, esetleg egy telekerékkel triatlonistáknak is ideális darab lehet.

1 - 16

Van is egy kis TT kiállása a gépnek, ha végigmérjük. Kicsit lapítottak a csövek, az elmúlt évek trendjeinek megfelelően a felsőcsőhöz képest sokkal alacsonyabban csatlakoznak a nyeregvázcsőhöz a támvillák. Hozza a modern aero/TT jegyeket, de semmi drámai – az Aria valószínűleg full feketében is tetszene. Oké, a hátsó sor mögötti láncleesés-gátló okozta vizuális környezetszennyezésre nem sok mentség van, biztos, hogy az első dolgom lenne leszedni róla.

Az első kilométerek nem teltek annyira kellemesen. Már kezdtem is összerakni magamban, hogy ez a kettős identitás nem tesz jót egy bringának. Később kicsit alakítgattam a beállításokon, nagyjából belőttem azt a pozíciót, ami a saját bringámon már évtizedes viszonylatban bevált, és egy napsütéses délutánon raktam egy Galgamácsai kört.

Már az elején éreztem, hogy ez így már mérföldekkel kellemesebb, de aztán szép lassan elkapott a gépszíj,

újra kedvem lett országútizni.

A szervezetem valahogy elfelejtette a határait, takk-takk, csak pakolgattam egyre lefelé a sebességeket, a bringa meg haladt. Itt halkan megjegyezném, hogy ez a Shimano 105 már nem olyan mint a régebbiek, sokkal kevésbé van műanyag érzése az embernek, miközben vált, pedig én korábban úgy gondoltam, hogy a Shimano országúti szettjei az Ultegrától kezdődnek.

Én még nem ültem olyan egymillió forint alatti bringán, amivel ennyire reszponzívan tudtam átvinni az erőt az aszfaltra. Olyan érzés fogott el, mintha nem a pedálokat hajtanám, hanem valamilyen, mai tudomány számára még ismeretlen, szabad szemmel láthatatlan végtagokkal magam gördíteném előre a kerekeket. Csak gondol az ember a gyorsításra, és már történik is. Stopperral kimérhetetlen különbségekről van szó, de érzed.

Az érzés meg van síkon és emelkedőn is, igazi élmény volt kiállva hajtva a Galgamácsai meredek, az Aria minden porcikájából a merevséget árasztja. Az általános menetkomfortot egyébként valahol a közepes és a vesekőaprító közé lőném be, nekem abszolút rendben volt. Lejtmenetben, kanyarokban voltam talán egy kicsit kevésbé magabiztos vele , de erről lehet, hogy a nekem kicsit keskeny kormány tehetett.

Nyilván a Strava inkább csak érdekesség wattmérő nélkül, de csak úgy repkedtek az érmek ezen a 79 kilométeren. Pedig sokszor jártam arra versenyzői koromban és szinte szélcsendes időjárás volt, magamon meg hordtam öt kiló pluszsúlyt. Űrátlagot így se hajtottam, de sokkal jobban ment adatok alapján és érzésre is, mint bármikor az évben.

Mire hazaértem, önkívületi állapotba kerültem. Eltűnt a kényszeredett kompenzálás a cuki celeste színnel szemben, megvett az Aria kilóra, azt tervezgettem, mit, mikor, hogyan adok el, hogy befizethessek egyre. Másnap elmentem még egy körre, hogy kiderüljön, valóban megőrültem-e, és hát… Nem haladt annyira, de az alapvető benyomásaim nem változtak.

Gyűjteni nem árt az Ariára, mert a 720 ezer forint körüli árával nem tartozik a legolcsóbb modellek közé a kategóriájában, de ennyiért már tisztességes kerekeket (Vision Team 35 Comp), kompakt hajtóművet, de 11-28-as sorral ellátott Shimano 105-ös szettet kapunk, ami összességében 8,2 kilós tömeget ad ki. Biztos, ami biztos, ha ilyen bringát szeretnél, menj sötét napszemüvegben a boltba és ha lehet, valami full fekete színösszeállítású bringát tesztelj.

Bianchi Aria adatlap