Eljött az idő: itt a szezon első versenye. A nap, amikor eldől, hogy a hosszú téli felkészülés milyen eredményt hozott. Vissza kell fognod magad.

Csak másfél óra ráhangolóra gurulsz ki. Ilyen is rég volt már, az utóbbi időben javában rakod a hosszúkat és a gyorsító résztávokat. Nem csak ez új érzés, hanem a napsütés is – talán pont most gurulsz először rövidben idén.

Az elmúlt hónapok szenvedéseire gondolsz. A korai sötétedések miatti kalandos hazaérkezésekre. A pillanatra, amikor fagyott ujjakkal próbálsz belsőt cserélni az országút szélén, majd eléhezve hazatérve elhatározod: soha többé nem ülsz nyeregbe.

Otthon, persze a forró zuhany alatt már puhul a lelked. Ahogy tér vissza az élet a végtagjaidba eldöntöd, hogy holnap azért még kinézel. De csak egy háztömb körülire, becsszó! Bár volt már alacsonyabb is az ébredésid, másnap már megszépülnek az emlékek. Újra nyeregbe pattansz, forognak a lábaid, tűrhető a pulzus is. Érzed: ez egy jó szezon lesz!

Épp csak végigfutnak az agyadban az emlékek, már vége is a ráhangolónak. Nagyon jól haladt a bringa, kicsit bánod, hogy nem ma rendezik a versenyt. Otthon bringatakarítás közben észreveszed, hogy ferdén áll a nyereg. Egy órán keresztül állítgatod, rád sötétedik. Bekészíted az összes létező ruhádat: tavasz van, bármilyen időt hozhat a holnap. Fürdés után leborotválod a lábadat. Habár izgatott vagy a holnapi nap miatt, hamar elalszol – a szervezet érzi, mi vár rá másnap.

Kicsit óvatosabbra veszed a reggelit, a szezon első versenyén sokszor másképpen reagál a gyomor a nagyobb stresszfaktor miatt. Még időben vagy, de elindulsz: nincs is rosszabb annál, mint lekésni a rajtot.

Csípős időben, de már napsütésben szánkázol át a városon. Úgy érzed mintha nem is a saját lábaid hajtanák a bringát. Szinte sír a szervezeted egy kis gyötrésért, de a sárga lámpákra inkább lassítasz – nem most van ennek itt az ideje.

Cuccok beorigamizva a kocsiba, irány a rajt helyszíne. Két óra még a megérkezésig. Próbálsz aludni, de már úgysem megy. Menet közben a szokásos párbeszédek zajlanak a kocsiban.

-Szerinted kell karszár?

-Te milyen lencsét fogsz berakni?

-Hallod, a Feriék ott lesznek?

-Nee, a DérZsolték is?!

-A#&@*{$¤ßa, itt nagy menés lesz!

Végre megérkeztek, elmész a rajtszámokért. Hiába ismersz nagyjából mindenkit, útközben köszönnek rád teljesen idegennek tűnő alakok is – utcai ruhában a legtöbb sporttársat ritkán látod, nem csoda, hogy nehéz felismerni a népeket, ha civilben vannak. Próbálsz nem túl sok időt elcseszni a rajtszámtűzéssel, úgyse lesz tökéletes. Karszár nem kell, mehet a sötét lencse, a Feriék tényleg itt vannak.

Elmész bemelegíteni, de útközben mintha kiszállt volna minden erő belőled. Kifogásokat keresel: talán a szállítás közben elállítódott a fék, mégis csak kell az a karszár, sőt a lábmelegítő is. Késik a start, de indulás előtt még a helyi zumba tánccsoport előadja performanszát.

Útjára ered a lassú rajt, versenylázban égsz. A világ kétdimenzióssá válik. Csak az út van és a mezőny. Semmit nem hallasz a környezet zajából, csupán a kerekek surrogása zeng a füledben. Izgatottságodat ismerősök üdvözlésével, és förtelmes szóviccekkel próbálod leplezni. Közben sikerül a mezőny legelejére egerészned magad. Megállunk, mert a szervező mindenképpen állórajtot akar.

Próbálsz azon gondolkozni, hogy mi legyen a versenyen, de már lövik is a rajtot. Pályasprint-szerűen lőnek ki páran, utánuk eredsz. Inkább ösztönből cselekszel, mint agyból, máris téglából vannak a lábaid, de azért rakod a kereket. Nem ismered, kikkel léptél el, de így is nyélen vagy, titkon reméled, hogy hamar utolérnek.

Szerencsére így is történik.

Már rég bedarált a mezőny, de még mindig a füleden veszed a levegőt. Negatív gondolatok törnek rád, hirtelen úgy érzed, hogy a gyötrelmes téli edzésóráknak semmi értelme nem volt. Az első vakondtúráson megúszol és már érzed magad mögött a kalapácsos ember csapkodását.

Váltók ropogása zengi be az atmoszférát. A sor végén, kedvetlenül küzdesz az életedért, amikor fékcsikorgást hallasz. A tarkódat mardossa a drága alkatrészek csörömpölése, de az adrenalintól már kettővel lejjebb rakva vágtatsz tovább. Felérsz a mezőnyre.

Visszatér az életkedved. Bár nem vagy éhes, gyorsan rágyújtasz egy müzliszeletre, hisz akkor már késő, ha jön az éhségérzet. Az utolsó falatot már nincs idő megrágni: befúj az oldalszél, te pedig reménykedsz, hogy valaki beenged. Persze hülye lenne bárki is udvariaskodni, amikor ötvenötte’ mentek, meg különben is, te nem férsz oda a kámpáddal.

Kis könyökléssel valahová aztán csak beférkőzöl, de amikor az út szélén lobogsz az előtted haladó kereke és a parkoló autók között, rendesen átgondolod a dolgokat. Rájössz, hogy az életed csak abból a bizonyos kerékből áll, ami előtted van. Elmegy az elmenés, nyugszik a mezőny, de jön egy körforgalom. Valakinek a hóna alatt vészeled át az akadályt, egyikőtök sem érti, hogy nem estetek pofára.

Új célt tűzöl ki magad elé: a lényeg, hogy beérj a mezőnnyel. Letelt egy kör, sikerült ellesned, a pálya egyes részeinél hol érdemes helyezkedned. Angolnaként siklasz a mezőnyben, úgy érzed, ezt már ki fogod bírni. Megkérdezed a melletted lévőt, hogy hanyadik körnél járunk, de fogalma sincsen.

Közeledik a befutó. Legalábbis gyanús, hogy ismét nő a tempó, utolértük a szökevényeket, és a kilométer is stimmel. Mivel érkezésedkor a korosztályos futamok már mentek, nem nézted meg milyen az emelkedő, így túl óvatosan kezdesz neki. Lekerülnek jobbról-balról, de végül életedben először 20-on belül érkezel. Fogalmad sincsen hogy csináltad, de elmormolod magadban a dogmát: ez a sport sem lett könnyebb.

1 hozzászólás

Hozzászólnál, vitatkoznál? Itt megteheted!

Ne felejtsd el a hozzászólást!
Kihagytad a nevet