Miután az összes elintéznivaló elsimult (túlzás lenne azt mondani, hogy elsimítottam), dél környéken Tuit vettem célba. A portugál-spanyol határ spanyol oldalán fekvő város, mintegy 114 kilométer bringázást jelentett Portóból. Annak ellenére, hogy idén már két cikket is írtam a hőségben bringázásról, és annak negatívumairól, még mindig felháborodással vegyült meglepődéssel fogadtam déli indulásom hozadékait.
Megérkezésemkor tavalyi pár hónapos, igen elhivatott önkéntes spanyol tanulásom ellenére, még a mindig sokkal gyatrább portugál tudásom zavart be sokszor. Nem azért mert nem lettem volna elég lusta ahhoz, hogy angolul próbáljak meg beszélni, de nagy átlagban a spanyolok angol tudása legendásan gyatra, szóval itt mar a túlélés részévé vált a nyelv-gyakorlás/tanulás.
Tuiban valószínűleg az emberek sokkal csendesebbek és kimértebbek voltak. Itt már látszólag mindenki tudta, hogy nem délben indulunk útnak és, hogy nem éjfél után hagyjuk abba a telefonba ordibálást.
Minden nyitottságom és kíváncsiságom ellenére a két oldalamon lévő ágyakat elfoglaló Matthias és Andrea kivételével szinte semmit sem tudtam meg a többiekről, mert egyetlen bringásként minden beszélgetés az én dolgaimra terelődött. Az átlag napi 15-20 kilométert gyalogló szállástársaimnak nehezükre esett elhinni, hogy én reggel még Portoban ébredtem, pedig két keréken tényleg nem vészes az a 114 kili.
Másnap már én sem bíztam a véletlenre (vagy legalábbis nem akartam) és reggel hétkor már Tui kockakövein köröztem, hogy a portugálhoz kepést sokkal gyérebb spanyol kitáblázások alapján útnak induljak. A korai indulásnak az volt a hátulütője, hogy akkor még nehezemre esett étkezni. Megfelelő kalóriabevitel hiányában azon agyalhattam, hogy vajon a melegben vagy az éhesen bringázás a kellemetlenebb. Ennek kiderítésére remek alkalom kínálkozott, amikor 36 kilométerrel Santiago előtt megálltam egy út menti étteremben (ahol 5,5 euroért egy hatalmas jamón bocadillót (sonkás-sajtos szendvics spanyol baguette-ben) és két pohár jeges teát kaptam), majd pihenőm végeztével az előtte kellemes 25-27 fokból 35-be léptem ki.
Ha az időjárás nem is nekem kedvezett, az étteremtől pár száz méterre egy másik bringást pillantottam meg, akiben potenciális domestique-et láttam. Tempójához kepést kicsit sok pénzt költhetett a felszerelésére, és a Team Sky festésű Kask sisakja is kérdéseket vetett fel bennem, de félreraktam előítéleteimet:
– Puedo tiener boleto gratis? (kaphatok egy ingyen jegyet) – kérdeztem arra utalva, hogy egy kicsit megpihennék a szélárnyékban. Egyelőre nem tudtam, hogy ilyen bizonyítási vágy, vagy pedig az angol szokásokhoz hasonlóan, „most tempó, majd ha cserélünk, úgyis pihenek” felfogás miatt, de indokolatlanul magasabb sebességre kapcsolt. Általában ha idegenekhez csapódva bringázok, a fáradtság jeleit alaposan kivárva veszem át a szélfogó szerepét, pontosan nem tudom miért, illendőbbnek tűnik így, szóval most is így tettem.
Előztem, hátranézettem, lemaradt. Visszalassítottam, megint lemaradt. Itt már egyértelművé vált, hogy nem szeretne forogni, leléptem. Alig egy kilométer után egy másik bringást fedeztem fel magam előtt, ahogy kb. 20-as fordulatszámmal próbál feljutni egy domb tetejére. Így utólag visszagondolva lehet nem is láttam csak a tejsav-szagot éreztem először. Az előzőhöz hasonló forgatókönyv, nem alapítottunk peletont. Nem baj, már csak egy pár kilométer volt Santiagóig.
Amikor megérkeztem a hostelba, elég mogorva hangulatban voltam, mégis kedvesek voltak velem, pizzát is tömtek belém. Az igazat megvallva ott már a többi utazó is mogorva volt, de egyféle szótlan megértés réven úgy éreztem, hogy nekik is megvan az okuk rá.
Ha valaki nem tudná, mi is ez az egész: szerkesztőségünk tiszteletbeli tagja, Ben brutál bringás túrára szánta el magát. Eredeti tervei szerint 4000 kilométert kívánt megtenni 25 nap alatt, közben érintve a nagy kerékpáros körversenyek szent hegyeit. Íme egy bővebb ismertető az előkészületekről és az útvonalról. Ben kalandjait a Lationoeuropa trip címke alatt követheted.
