Hét év után újra elindultam egy amatőr országúti kerékpárversenyen, ráadásul rögtön Eddy Merckx volt az, aki elrajtoltatott. Lássuk miben különbözik az ottani szervezés a hazaitól!
Az Eddy Merckx Classic Radmarathon javarészt Salzburgerland tartományban zajlott, amiről már többször is írtunk. Ide kattintva az általános bringás tapasztalatokat olvashatod, ha ide kattintasz egyik olvasónk ad kiváló úti célokat, errefelé pedig más szabadidős programokból kaphatsz ízelítőt.
A maratonra négy különböző távon lehetett nevezni, így tényleg mindenki megtalálhatta a neki megfelelő kihívást. A nevezési lapon külön meg kellett jelölni, hogy erőnlétben és motivációban hová sorolod magad, amit korábban hazai országúti versenyen nem tapasztaltam. A mérsékelt edzettségem miatt én a 101 kilométeres távra és a „csak élvezni szeretném a versenyt” kategóriára ikszeltem. A nevezési díj magyar szemmel elég durva, 49 eurótól (~16 ezer forint) indult az early bird, a helyszínen pedig már 79 euróért (~26 ezer forint) lehetett benevezni. A rajtcsomagban nem volt semmi extra, prospektusok, szövetzsák, kis üdítő, ez-az. Más szemmel nézem az árat, ha figyelembe veszem, hogy jár egy teljesen egyedi, jó minőségű mez is a csomaghoz, de a design minden évben, hogy is mondjam…túl egyedi 🙂
A motivációnak és a távnak megfelelően jól látható szektorok vártak a rajtterületen, így könnyen megtaláltam a helyem. Erre szükség is volt, hiszen alig néhány perccel a startpisztoly eldördülése előtt érkeztem. Tudjátok, hogy megy ez: előjönnek a régi kérdések, évődések, hogy kell-e karszár, szabad-e sötét lencsével indulni, aztán a rajtszám is elszakad, satöbbi.
Szerencsére a verseny idejére elállt az eső, így száraz és viszonylag meleg időben rajtolhattunk el. Hamar elöntött a versenyláz, kerülgettem jobbról balról a többieket, míg ki nem értünk a településről. Aztán pár kilométer után jött egy hosszabb, átlag 9%-os emelkedő, ami jól szétrázta a mezőnyt. Ebben még nincs is semmi különös, előjönnek a régi reflexek, próbálom rakni a kereket, figyelem a többiek mozgását. Inkább az volt számomra a meglepő, hogy másokba sokkal kevesebb kompetitív hajlam szorult, a legtöbben már az első emelkedőn a túlélésre játszottak.
És ez így volt végig. Akármilyen csoportba is verődtem, szinte senki nem akart forogni, vagy együtt dolgozni, az általános cél inkább a táv abszolválása volt, mintsem a minél jobb eredmény. Ezt akkor kezdtem megérteni, amikor már éreztem, hogy jólesően elfáradtam, tehát akár már jöhetne is lassan a vége, így megkérdeztem valakitől, hogy még mennyi van hátra: 70 km. Basszus! 😀
Persze, legelöl biztosan más lehetett a helyzet, főleg hogy egy óriási korsó sör volt a végső győztes jutalma. Egyébként korosztálytól függetlenül az volt a tapasztalatom, hogy tök ügyesen bringáznak az osztrákok, egyszer sem volt halálfélelmem, hosszú kihagyás után is tök komfortos volt mozogni a csoportokban.
A legmeglepőbb azonban nem a mezőny viselkedése, hanem az útbiztosítás – pontosabban annak hiánya – volt. Magyarországon hasonlóért már felrobbanna a kommentmező a verseny után, itt teljesen normális volt, hogy java részt csak félpályás útzár volt, vagy néha az sem. Ritkán, inkább a táv vége felé fordult csak elő az, hogy autók keveredtek a mi sávunkba, de akkor is elég fegyelmezetten viselkedtek velünk. Valószínűleg így olcsóbb volt a szervezés, de egyáltalán nem éreztem azt, hogy spóroltak volna rajtam.
Hozzá kell azért azt is tenni, hogy azért is lehetett így megrendezni ezt a maratont, mert gyakorlatilag semennyi sík szakasz nem volt az útvonalban. Ahogy írtam, már a rajtnál atomjaira szakadt a mezőny, gyanítom, hogy ezért sem volt akkora izmozás azokban a csoportokban, ahol én tekertem, mert az emelkedőkön úgyis mindenki az életéért küzdött, így túl nagy mezőnyök nem alakultak ki és a tempó sem volt nagy.
Az utak döntő többségében hibátlanok és gyönyörűek voltak, de azért akadt néhány olyan rész, ahol figyelni kellett az útrepedésekre. A tájat csak az utolsó húszason kezdtem el élvezni, amikor rám jött egy görcs és leszakadtam mint egy gomb a csoportomról. Pont az egy nappal korábban kipróbált emelkedők vártak rám befejezésül, ahol azért még nyomtam egy szökést – csakhogy izgalmasan fejeződjön be a vége. 3 óra és 51 perc alatt nyomtam végig a távot, nekem a telefonom 110 kilométert és 1515 méter szintet mért. A 366 indulóból 230. lettem, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy erről egy sms-t kaptam a szervezőktől pár órával a befutó után.
A célterületen a szponzorok standjai mellett óriási sátrat állítottak fel a verseny utáni banzájra, így biztosan nem kellett esőben ácsorogni az eredményhirdetésnél. Ugyanebben a sátorban mérték az italokat és az ételt is, egy sör és egy tál bolognai mindenkinek járt. Egyikkel se spóroltak se minőségben, sem mennyiségben. Fontos még megemlíteni, hogy az elsősegélynek is jó nagy szellős sátor jutott.
Összességében én nagyon jól szórakoztam az Eddy Merckx Classic Radmarathonon és nem csak azért, mert jól esett ismét mezőnyben tekerni. A nevezési díj kicsit húzós és talán a biztosítás se olyan teljes körű, mint a jobbféle hazai versenyeken, de a szervezés príma és a táj annyira gyönyörű, hogy remek élmény végigtekerni még akkor is, ha már teljesen elkészültél az erőddel.
