Visszahúzodó, magányos kisfiúból nyitott, kiegyensúlyozott utazó. Hogyan jut el valaki a kiserdőből a Gerecse eldugott ösvenyein keresztül egészen Indiáig? Mit tanulhatunk mi magunk egyedüllétről, életigenlésről és találékonyságról történeteit hallgatva? Zichó Viktor Komáromban született, mérnökként tanult. 2019. július 2-án, a bicentenárium évében indult el fekvő biciklijével és a legszükségesebb felszereléssel szülővárosából, hogy Kőrösi Csoma Sándor nyomába eredjen Kelet-India felé, ahonnan 2020. június 7-én tért haza. Agusztusban beszélgettem vele szülei kertjében gyerekkorról, az első nagy felfedezésekről, kicsi szerelemről és sok-sok bringázásról.

Hirdetés

 A Gerecsében rendszeresen montiztam, minden hétvégén akármilyen idő volt. 11-12 éves koromban lett meg az első MTB-m és egészen középsuli végéig csináltam. Csakis egyedül. 15 évesen csatlakoztam a helyi túrakerékpáros egyesülethez. Elvittek ezek az öregek több helyre is. Végigjöttünk az egész Felvidéken, Kárpátalján kerékpároztunk, vagy Erdélyt jártuk be. Volt, hogy elmentünk Velencétől egészen Palermóig.

Nem ma ült először bringára az az első mondataiból kiderül, de mégis ki ez a vernei figura hosszú, kontyba fogott hajával és öblös nevetésével?

Már talán négy éve is van, hogy felvettem azt a stoppos srácot Tatáról Komárom felé vezetve. “Zichó Viktor, kalandfotós.”—mutatkozott be büszkén, és a kezembe nyomott egy névjegyet. Néhány hónap múlva felhívott, hogy holnap indulunk a Balkánra stoppal. Igent mondtam a kalandra és még aznap, a SZÉP kártyámon összegyűlt pénzből vettem is egy mínuszos hálózsákot. Így lettünk barátok.

Szeretem, ahogy Tádzsikisztánról mesél. Rákeresek a térképen, nagyítok és kicsinyítek, műholdas nézetre váltok, majd Khorog városát, (mások a Pamír “bejárataként” emlegetik) megtalálva nyakoncsípem a képernyő sarkában várakozó kis sárga emberkét, hogy a beszélgetésünket visszahallgatva én is kicsit részévé váljak a történetnek.

Tádzsikisztán déli része. Októberben, a Panj folyó mentén tekertem ezen a vidéken. Olyan, mint a mese. – emlékezik vissza. Murvás úton haladsz. Az útszéli házak kerítései gömbölyűre koptatott folyami kövekből vannak kirakva. Kevés az ember és az autó. Teret kap a természet. A hegyek és a színek látvanyával egyszerűen lehetetlen betelni ezen az álomszerű vidéken. Az emberek nyugodtak, viszont sokkal zárkózottabbak, mint az irániak. Nem tolakodnak, nem másznak rá a turistára. A hegyek között már nyoma sincs az Iránban tapasztalt embermasszának.

A kalandos kitérőkkel együtt 14 000 kilométert eltekert barátom legtovább Indiában tartózkodott utazása során, de itt, Tádzsikisztánban is várakoznia kellett. Amikor praktikus dolgokról kérdezem, az itt eltöltött időt emlegeti fel ismét.

Tádzsikisztánban meg kellett állni két hétre, hogy átvegyem a téli csomagom. Az egyik barátom csatlakozott volna. Azt beszéltük meg, hogy ő hozza majd ki az utazáshoz szükséges téli cuccokat. Ez nem történt meg. E helyett postázott, amit egy tádzsik fiúval kellett leszervezni, akinek rokonai vannak Moszkvában. Viszont az orosz fővárosban nem talalták a pakkot, aminek aztán minden azonosságát le kellett írnom. Hogy néz ki, mi van benne, ilyenek. De valahogy végül előkerült.

“Felelős döntésem, hogy úgy utazok, hogy ugyanannyi emberrel érintkezem, mintha egy helyben tartózkodnék egy hotelben. Már minden éjjel csak vadkempingezek, mellőzöm a couchsurfing, a warmshowers használatát. A piacon csak minimális ideig tartózkodok, maszkot használok vásárláskor. Kézfertőtlenítőt használok és visszautasítom a szelfi felkéréseket az érdeklődő helyiektől, mert túl közel jönnének.” / Fotó: Zicho.hu

Honnan húztál elő egy tádzsik fiút, aki segíteni tudott a logisztikában?

– kérdezem hitetlenkedve a körülményes esetet hallgatva.

Dusanbeban voltam, Tádzsikisztán fővárosban. Fórumokat nézegettem, ki hogy intézi a postázásokat. Egy blogon olvastam arról a kerékpárszervízről, akik Moszkvából hozzák be az ezen a környéken szinte elérhetetlen Shimano cuccokat. Gondoltam, ez a gyerek hasznos lehet, így bepróbalkoztam. Egy ilyen helyzetben foggal körömmel küzdesz, hogy megtaláld azt az embert, aki segíteni tud.

Szóval szerencséd volt – vágok közbe.

Persze mindig kell szerencse, de volt, hogy nagyon nem jutott ki belőle. Akadt olyan, hogy minden nap eltört valami a biciklin vagy éppen defektet kaptam. Amikor lejöttem Pakisztánba a hegyekből, már nem volt sok ép alkatrész azon a biciklin.

@zicho.hu – Így keresek rá az Instagramon, és amíg a diktafon hangsávjai fel-alá pattognak a képernyőn, a telefonon görgetek Viktor képei között. Hátára erősített rekumbens biciklijével, plusz egy oldaltáskányi élettel mászik le a hegyeken keresztül Pakisztánba. Ilyen, és ehhez hasonló fotókat találok lélegzetelállító tájakról, emberi és emberfeletti teljesítményről, annak a stoppos srácnak az életéről, akit én is ismerek. Hosszú percek óta görgetek, amire észreveszem, hogy már nem is hallgatok a diktafon hangsávjai mögé csak utazom.

Afganisztánból Pakisztánba gyalogoltam. Kétszer másztam meg a hágót. A bicikli 25 kiló csomagtartóstól. Két kört tettem meg. Egyszer hátizsákkal meg egy oldaltáskával, az volt 35 kiló, utána pedig a biciklivel meg a másik oldaltáskával. Ez is körülbelül 35 kiló volt. Szóval egy Gorbát megnéznék veled, hogy ki a gyorsabb.

 Lefele? — vágok vissza és mindketten hangosan nevetünk.

A BME mellett üldögéltünk a fűben. Viktor és még néhányan útlevelekről, vízumokról, Csoma útjáról szövögették álomszerű terveiket az ezerarcú Kelet-India felé. Aztán eltelt egy év, majd még pár hónap és egyedül az én barátom állt megpakolt bringájával a Hősök-terénél, hogy átlépve az országhatárt maga mögött hagyja hétköznapi realitásunkat és egy gyerekkorában átolvasott naplónak éljen. Egyedül van. És egyedül is érzi magát, de nem magányos. Csak azt az öblös nevetését hallom. Tartja magát az elhatározásához, bármi legyen is.

Út közben / Fotó: Zicho.hu

“Karácsony másnapján kerültem börtönbe. Már majdnem átléptem Indiába, de nem találták a belépő pecsétet, így vittek is kihallgatásra egy határközeli városba, ahol kémnek ítéltek. Az első este szörnyű volt, akkor nagyon durván meggyepáltak, majd azzal fenyegettek, hogy öt évet fogok kapni. Aznap este pánik hangulatom volt, de utána tiszta fejjel gondolkodtam. Ahogy megnyugodtam, csak arra koncentráltam, milyen módszerrel vigyem végig az edzéseimet. A négy hét fogvatartás alatt egyszer tudtam felhívni anyát. Izgultak értem, de a nagykövetség mondta nekik, hogy felesleges aggódni, mert így legalább tudják, hogy ott vagyok bezárva, nem az utcán alszom.”

Viktor pont annyira veszi komolyan az életet, amennyire éppen csak szükséges. Ez vajon velünk születik, vagy meg kell dolgozni állhatatosságunkért és a mindent elsöprő önbizalomért? Mit tehetünk, ha a ma annyira divatos self-help könyvek és happiness naplók nem segítenek?

“Régen nem olyan voltam mint most. Nem tudtam beszélgetni emberekkel, nem érdekeltek azok a dolgok, amik másokat igen. Mindig azt gondoltam, földönkívüli vagyok. Később a stoppolás rengeteget segített. Az, hogy elkezdtem megismerni embereket, hogy láttam, hányfélék vagyunk. Elkezdtem beszélgetni és megnyílni mindenki előtt. A leghosszabb stoppal megtett utam a Perzsa-öbölbe tartott. Felvettem a zsákomat es kértem egy irani vízumot. Az egész út öt hét volt. Ez alatt az idő alatt teljesen átformálódtam. Mondhatni forradalmi Viktor tért haza. Az volt az első igazi es ezzel együtt legmeghatározóbb egyedül megtett utam. Onnantól kezdve rendíthetetlen voltam. Onnantól kezdve nem tért vissza az az érzés, hogy nem vagyok elég jó.”

Beszélgetésünk közben anyukája gyerekkorunk kedvenc ropogtatnivalóját teszi a hintaszék előtti műanyag kerti asztalra, apukája pedig az udvar másik oldalából kiált oda, hogy beállhatok eléjük az autóval, hogy ne süsse a nap.

Figyu már! Dániából át lehet menni Svédországba bringával? – Kérdezi, én pedig meglepettség nélkül válaszolok. Talán ezúttal északra…

Viktor az interjú készítése óta felfedte 2021-es terveit: A tervem egy teljes Himalája traverz hegyikerékpárral a Nanga Parbattól a Namcha Barwaig a legmagasabban húzódó ösvényeken haladva. Az expedíció célja a világ legmagasabb hegyláncán végigmenni kerékpárral és gyalogszerrel, amivel az ökoturizmus fontosságát és a kerékpározást mint fenntartható utazási módszert kívánom hirdetni.

Fotók és videók: Zichó Viktor

Hirdetés

6 hozzászólás

  1. “Figyu már! Dániából át lehet menni Svédországba bringával? ”
    Mi volt a válasz? Komolyan érdekelne.

      • Így van. A hídon nem lehet tekerni, sőt Dánián belül sem lehet eljutni Funen-ről Zealand-ra (Koppenhága szigete) tekerve. Hogy a nagy hídon átjuss, vonatra, vagy kocsiba kell szállni, majd ugyanezt ismételni, ha tovább akarunk menni Svédországba. Rengeteg komp jár, ha Dániát keresztülszelné valaki, én ezt ajánlanám, mert Zealandhoz már olyan közel Svédország néhány ponton, hogy kis túlzással, de tán át is tudok integetni. Így a kompozás se nem hosszú, se nem drága és akkor már ki is lehet próbálni a dánok kedvenc kompos menüit is. Ezt tudtam neki válaszolni.

Hozzászólnál, vitatkoznál? Itt megteheted!

Ne felejtsd el a hozzászólást!
Kihagytad a nevet