Egy pakk ruhával és a bringámmal megérkeztem Dániába

A költözés előtti estén összevesztem apuval. Nem értette, a meleg pulcsi, az irodába való ingek és cipők helyett miért a bringámat szuszakolom egy hatalmas bőröndbe. Apu azon az estén apa volt, én pedig a csökönyös lánya, aki azért sem enged abból, amit elhatározott. És akkor még nem is tudta, hogy egy hónapra rá a városjárómat is utánam kell küldenie. Egy pakk ruhával és a bringámmal megérkeztem Dániába.

Hat éve az első fizetésemből vettem a városim. Kelenföldről hajtottam haza a Szőnyibe a parfümillatú Andrássyn és tudtam, hogy Sándorral megint csak zsömlét és tejfölt tudok ebédelni az EK-ban. Ennyire futotta a zsebpénz, amit otthonról még kaptam. Ettük a száraz zsömlét és elégedettek voltunk. A legszebb könyveket emeltük le a polcról, nagyokat beszélgettünk, nekem pedig volt egy fehér acélvázas Csepelem, Iván.

Iván lett a társam. Bejártuk az egész várost. Végigtekerni a körúton olyan volt, mint kifutóra lépni. A karcsú fixisekkel, a piacra járó kosarasokkal, a nightride-ok lázadóival álmodtuk újra Budapestet minden egyes nap. Senki nem látta úgy a Lánchidat, a Gellért teret, a Deákot, ahogy mi.

Nyeregbe szállva, a lánckerekek surrogása mentén írtunk új városi történeteket.

Aztán hat év után magam mögött hagytam a villamoscsörgést. A színes harisnyát, a bőr hátizsákot és a nagy sálat felváltotta a szűk mez, a sisak és a sportszemüveg. A Szentendrei út lett az új körút, a Gellert hegy helyett pedig Papréten hajtottunk felejthetetlen kihívások után. Országútira ülni több volt, mint célba érni egy-egy versenyen. Napfelkeltével tekerni ki Csobánkára az üres utakon a világot jelentette. És ahogy a pilisi erdőkből az első napsugarakkal felszállt a pára, már mindenre képes voltam.

Egy pakk ruhával és a bringámmal megérkeztem Dániába. A januári hideg két keréken lopta az otthont a csendes vidéki életbe. Ez volt minden, amit ismertem. Az aszfalt, az égető fájdalom a combomban és a ritmus. Ez az, amibe lehetett kapaszkodni.

Gråsten felől 41 km/h-s sebességgel hajtottunk vissza a városba a keddi edzés után. A fiúk egyesével veregették meg a vállam, karoltak át, mosolyogtak a szemembe. „Szép munka” – mondták, majd mindannyian közrefogták az egyetlen lányt a csapatban, hogy az utolsó néhány kilométeren takarják a szelet, ami a hiányzó hegyek helyett edzi az emberek szívét és jellemét.

A költözés előtti nap összevesztem apuval, de a következő versenyemen ott vár majd a célvonalban. Mert már érti, hogy akkor nem csak egy bringát szuszakoltam a bőröndbe. Azokon a keddi edzéseken vagyok az a nő, aki lenni szeretett volna a lány, amikor apu végre leszerelte a pótkerekeket arról a rózsaszín bicóról, amire zászlót is lehetett szerelni. Akkor kezdődött az élet.