Ausztria Salzburg tartománya felkért, hogy vegyek részt egy Eddy Merckx által fémjelzett kerékpáros maratonon és írjam meg az élményeimet. Mivel öt éve abbahagytam a kerékpárversenyzést, kapva kaptam az alkalmon egy kis visszatérésre. Az ötlet alig 27 kilométer után hordágyon végződött. Akkor hogy lehet, hogy mégis életem egyik legkellemesebb sajtóútjáról térhettem haza?
Szóval a cél Ausztria nyugati része, Salzburg tartomány volt, azon belül is Fuschl am See. Az út kocsival és vonattal is nagyjából hat óra Budapestről, szóval ha többen összeültök, jó választás lehet az autó.
Én magam mindig is kedveltem Ausztriát, így Fuschl sem okozott csalódást. A táj a nyirkos-ködös időben is lenyűgöző volt. Külön öröm volt, hogy egy ízig-vérig bringás szálláson láttak vendégül bennünket. Kerékpárosokra specializálódott étrend, vázak a falon, tartóegység a sisaknak és más apró bringás kütyüknek, minden nap aktuális időjárás-jelentés az étkezőasztalon és ingyenes bringamez mosás minden nap. Hogy mennyire nem bízták véletlenre a tulajok, azt jól jelzi, hogy még a bérelhető bringákon is volt wattmérő…
Sok időnk azonban nem volt nézelődni, hamar kezdődött az első állomás faistenaui Strubklammnál. Bevallom, felületesen olvastam el a programtervet, így pontosan nem tudtam, mire számítsak. Annyi biztos volt, hogy valamilyen vizes program lesz. Hát tényleg az volt. A kanyoning folyó által kivájt szurdokokban zajló túrázást jelent. Elsőre nem értettem a full neoprén ruházatot, hiszen Szlovéniában egyénileg már csináltam hasonlót, aztán a túravezetőnk egy magaslathoz érve feltette a kérdést: ki akar először ugrani?
Én a nem túl biztos úszóképességem és a meglehetősen hideg, alig 5-6 fokos víz tudatában kicsit vonakodtam a dologtól, de az első jelentkező ugrása után nevetve közölte velünk a vezetőnk:
„remélem tetszett, mert másfél órán keresztül ezt fogjuk csinálni!”
És valóban. Képzelj el egy túrát, ahol elképesztő környezetben kell sziklákon csúszni-mászni-ugrálni, a nagyobb szintkülönbségeknél meg jöhet egy bátor csobbanás a folyóba. Hamar rájöttem, hogy nem is olyan nagy para, hiszen a neoprén ruha azonnal felszívja magát vízzel, és amellett, hogy melegen tart, még fel is visz a víz felszínére, akár egy mentőmellény. Másfél órányi tömény élmény ez, kicsit olyan, mintha a strandot és a hagyományos erdei túrázást ötvöznék egy csipetnyi adrenalinnal megfűszerezve. Akadt olyan hely, ahol 9 méter magasról kellett leugrani, de a túrák úgy lettek kialakítva, hogy mindenütt ki lehetett kerülni az ugrálós részeket. Ez olyan dolog, amit tényleg elég nehéz megunni, de elsőre a másfél óra is elég rendesen lefárasztja az embert.
Másnap jöhetett a bringás program első felvonása, a jótékonysági tekerés. Míg a rajtra vártunk, már feltűnt, hogy milyen figyelmesek a helyiek. Egyszerű példának álljon itt néhány kép egy kerékpárosoknak, túrázóknak kialakított esőbeállóról, ahol kulccsal nem zárt (!) vitrinben még könyvek is voltak, ha sokáig kellene várni arra, hogy elálljon az eső.
Az alacsony tempó és az állandó forgalomátengedés miatt a túrát elég hamar meguntuk, úgyhogy Szilasi kollégával úgy döntöttünk, leválunk a csoportról és egyénileg fedezzük fel a környéket. Tükörsima utak, tipikus alpesi környezet, hegyi panorámával és a környék ékszerével, a Fuschl tóval.
Errefelé szinte egy méter sík út sem volt, vagy meredek, 10%-os fal, vagy lejtmenet. Az egyik ilyenben sajnos ritka durván elmértem egy kanyart és olyan 50-nél megkóstoltam a talajt.
Össze nem törtem magam, a bringa is megúszta (mindig ez a legfontosabb, hát persze!), és úgy éreztem, talán az egóm is feldolgozza a történteket, de azzal nehezen tudtam mit kezdeni, hogy elhívtak bringázni a világ egyik legcsodásabb helyére, én pedig a szálloda szobájában gondolkodtam, mit tegyek a teljes oldalamat végigborító plezúrral.
Gondoltam, minimum körbe nézek a tó körül, de aztán az orvosok javaslatát félretéve elhatároztam, hogy a közelben lévő ezer méteres hegyek egyikét megmászom. Mivel már közeledett a napnyugta, és nem akartam teljesen idegen erdőben, sötétben bolyongani, megkérdeztem a recepcióst, melyik hegyeket tudom megmászni nagyjából két óra alatt?
Őszintén szólva nem számítottam olyan kimerítő segítségre, mint amilyet végül kaptam. Kaptam egy rettentően egyszerű, látszólag alig néhány óra alatt összeszerkesztett, de végtelenül informatív kis A5-ös füzetet, amiben le voltak írva a közeli túralehetőségek. Semmi felesleges információ, csak az, hogy lehet megtalálni a túraútvonal kezdetét jelző táblát, mennyi idő a túra, milyen szintemelkedéssel kell számolni és milyen magasra lehet feljutni. Atom!
Innentől kezdve tényleg csak egy dolgom volt: megtalálni az én útvonalamat jelző táblát. Ez nem is volt annyira könnyű, mert csak a környéken 30 számozott túraútvonalat jelöltek ki, de miután megvolt az első tábla, utána már tényleg gondolkodás nélküli volt az egész. Végül a korai naplementében láttam meg teljes pompájában Fuschl am See-t.
A rövid túra után természetesen felbátorodtam, úgy voltam vele, másnap ha csak a rövidtávon is, de elindulok. Túlságosan rápörögtem már a visszatérésre, nem akartam kimaradni a dologból. Reggelre sajnos elfogott egy kis sebláz, úgyhogy lemondtam erről a terveimről is.
A rajt/célterületen átkötöztettem a sebeimet, közben Merckx útjának indította a mezőnyt, én pedig legbelül kicsit sírtam. Nemzeti sportos Áronnak viszont volt egy remek ötlete: Stand up Paddle!
A közepesen rossz úszóképességem miatt elsőre ettől az ötlettől is tartottam, de jobban lettem, úgyhogy ismét nem volt opció az egy helyben toporgás. Mire megkaptuk az ingyen kölcsönözhető boardokat, az idő pont elég meleg lett, úgyhogy megkezdtük a vízre szállást.
Magát a boardra való rálépést ahhoz hasonlítanám, mint amikor az ember megtanul jégkorcsolyázni. Teljes mértékben a saját koordinációkészségedre vagy utalva, itt viszont szerencsére nem igazán ütöd meg magad, ha felbillensz, maximum veszel egy kis úszóleckét. Bő húsz perc után már egészen bátran eveztem és tudtam tartani a lépést a nálam tapasztaltabb Áronnal. Ekkor már megjött a bátorságunk ahhoz is, hogy elmerészkedjünk a tópart sekélyebb területeitől és elénk tárult a csodálatos hegyes körpanoráma. A szikrázó napsütés, a lágy szellő és az azúrkéken csillámló víz hihetetlenül lélektisztító erővel bír. Komolyan, a végére szinte nem is bántam, hogy alig jutott lehetőségem a bringázásra.
Habár a zakózást legközelebb kihagynám, mégis érdekes tanulólecke volt ez a három nap arra, hogy ne csak a bringázásra gondoljak, ha aktív pihenésre vágyok. Salzburg régiójában a bringa mellett simán játszik a kanyoning, hegyi túrázás, és a SUP is. Sőt, bátrabbak a siklóernyőzést és a síelést is felvehetik a listájukra. Én biztos, hogy visszalátogatok még. Van egy befejezetlen feladatom.
