Csak egy kis leleményesség és persze vendégszeretet kell ahhoz, hogy egy kerékpárost örökre hálássá tegyen egy szállásadó.
Ismét 2015-öt tavaszát írunk, amikor egy hónapot bolyongtam Európában, állítólag azért, mert egy kicsit meg akartam nézni, milyen a világ a biciklizésen túl. Egy Szlovéniából Svájcba tartó 15 órás utazás (majd 15 órás alvás) után úgy gondoltam, lemegyek a szállásom recepciójára, hogy utánakérdezzek, mégis milyen lehetőségek vannak itt 1400 méteren, Randa nevű településen.
Egy visszafogottan harsány, tipikus olasz embert képzeljetek el, aki úgy üdvözölt, mintha az ezeréves cimborája lennék. Hatalmas forma volt.
– Mit akarsz itt csinálni?
– Nem tudom.
– Akkor miért jöttél ide?
– Nem tudom? Mert szép?
Vakargatta a fejét, méltatlankodott, hogy „Dá vedör izz bed….ahhh…dá vedör izz bed”, majd felvillant a feje fölött a képzeletbeli lámpa: „bájszikül!”.
Képzeljetek el egy kb. három autó befogadására alkalmas garázst, teli nagyon sok, nagyon drága szerszámmal, sícuccal. Ez a garázs fényes nappal tárva nyitva volt, senki nem félt attól, hogy bárki bármit eltulajdonít.
Végül előbányászott egy igazi svájci Stöckli bringát. Beállítottuk, rendbe szedtük, majd észre vette, hogy nincsen hozzá biciklizár. Kezembe nyomott 10 svájci frankot és mondta, hogy menjek el Zermattba és vegyek egyet, nekem az meg se fog kottyanni. Nem gondolkodta túl a dolgot.
Már csak egy kérdésem volt:
– És mondd csak… Merre szabad menni?
– Hogyhogy merre szabad menni?
– Hát, merre biztonságos?
– Hahaha, nincsenek oroszlánok az erdőben 🙂
Ezután állítgattam még a bringán, kértem Mauricio feleségétől, Elenától egy sapkát, aztán útnak eredtem. Pár perc után visszafordultam kesztyűért, de addigra már nem volt senki a szálláson. Jobb híján egy pár bokazoknival orvosoltam a problémát :). Végül is, csak egy vékonyka rétegre vágytak a kezeim. Egyébként körülbelül 5 fokot mértek arrafelé.
Svájc… Nos az itt olyan, mint amilyennek az ember elképzeli a képeslapok alapján. A szlovén Alpok egy még sokkal magasabb, rendezettebb, és egy halvány fokkal szebb színvonalon. Zermattba csak egy út vezet, át az aprócska Täsch-on. Addig néhol simán bringázható földút vezet, onnantól viszont egy darabon olyan útra kell ráhajtani, ahol tiltott a kerékpározás. Nincs kedvem utánanézni, mennyibe került volna egy bírság, de a lényeg, hogy megúsztam.
Tizenöt kilométer nem sok, viszont közben bő hatszáz méter szintet kell leküzdeni. Viszonyításképpen Budapest legmagasabb pontja (János-hegy) 527 méter magas, és oda se tengerszintről indul az ember. Egyébként nem vészes, elfotózgat közben az ember, mert van mit. Csak egy értékelhető gép hiányzott hozzá. Meg nagyon előzékenynek kell lenni a szűk hegyi utakon. Ezt gyakran egy-két autó szélességnyi útkiszélesítések segítik.
Zermatt pedig maga a hangtalan felbolydult méhkas. Néhány egészen különleges esetet leszámítva ugyanis csak elektromos járművet engednek be az ötezer fős településre. A kis elektromos mütyűrök viszont ott zümmögnek mindenütt. Tömeg a holtszezon miatt nincs, pont kezelhető a dolog.
Körbenéztem, de még elég cudar idő volt, esegetett is, úgyhogy elintéztem a vásárlást. Alapból minden kb 20 %-kal drágább, de a két-háromszoros többlet se ritka.
Zermatt 1608 méteren fekszik, de a McDonald’s ide is eljutott. Miközben éppen egy friss almát eszegettem, gondoltam benézek, mert árultak Chicken BigMac-et, amit szívesen kipróbáltam volna. Ára: 12 CHF (~3359 HUF). Tschüss!
Közben elkapott egy lassú defekt, így megpróbáltam érdeklődni, hogy merre tudnám orvosolni a problémát. Vicces, amikor hozzászólsz egy emberhez angolul, aki visszakérdez, hogy tudsz-e olaszul, németül, franciául (lehet még a rétorománt is bejátszotta). Valahogy csak segített, hogy merre találom az Intersportot. Ott aztán épp csak be kellett lépnem és már látták a problémát, mosolyogva felpumpálták a kereket, szinte meg voltam hatva. Apróság, de itthon sajnos valahogy még mindig nem alap, pedig tényleg semmibe nem kerül az ilyen kedvesség, és az ingyen reklámot vétek nem kihasználni.
Közben megint jó időpontot fogtam ki, hiszen kisütött a nap és végre láthatóvá vált a 4478 méter magas Matterhorn. Különböző sífelvonókkal, a világon egyedülállóan magasra, a 3135 méterre menő fogaskerekűvel is lehetett volna feljebb menni, de a 86 CHF-es retúrjegyek eltántorítottak.
Szerencsére annyira csalogató volt az eredeti út, hogy elmentem saját erőből 1880 méterig. Ott már régen elfogyott az aszfalt, ami egy dolog, de a Strava szerint folyamatosan 30 % körüli volt a meredekség. Végül egy fa gyökeréhez lakatoltam a bringát és irány tovább, gyalog.
Nagyon sokat nem mentem tovább, de pont sikerült 2000 méter fölé jutni. Szíves örömest folytattam volna az utat, de térképem nem volt, aztán egy pontnál ilyen, comb magasságú hótömbök estek néha lefelé.
Szóval igen, nyuszi voltam, de jobbnak láttam, nem kockáztatni a dolgot. A biztosításom sem terjedt ki a hegyi balesetekre. Ráadásul figyelmeztető tábla is volt, szóval magamnak köszönhettem volna a bajt. Inkább visszatántorogtam a bringámhoz, hazagurultam, majd megmutattam Mauriciónak a friss szerzeményemet. Soha rosszabb küldetést 🙂
A McDonald’s-ról készült képet K.Hira követte el. Nézd meg az összes fotóját ide kattintva.
