Ha külföldre utazol, viszed magaddal a bringádat? Ha nem tudod, mit válaszolnál erre a kérdésre, ez a cikk talán segít.

Még 2015. tavaszán esett meg velem az a szerencse, hogy egy hónapon keresztül utazgathattam Európában. Üröm az örömben, hogy a bringámat nem vihettem magammal. Sőt igazából, akkoriban pont olyan időszakomat éltem, hogy egy rövid időre kifejezetten távol akartam lenni az egésztől, úgyhogy én ezt majdhogynem előnyként éltem meg. Na, de a lényeg: az úti cél éppen Szlovénia turisztikailag legfrekventáltabb környéke, a Bledi-tó volt.

A Bledi-tó

Érkezésemkor adtak egy csomó szórólapot, kiadványt a környékről, így gyorsan kiderült számomra, hogy a legtöbb érdekesség 20 kilométeres körzetben van. Hamar azon gondolkoztam, hogy mennyivel egyszerűbb lenne mindezt bringával megnézegetni, mint gyalogolni, buszozni…Na, jó, kérdezzük meg, mennyibe kerül kölcsönözni.

Ugyan már ember, az ingyenes!

– szólt a recepciós, miután megkérdeztem, vajon mennyiért adnak nekem valamilyen bringát néhány napra. Be kell vallanom nektek, ez volt az a pillanat, amikor újra bringás lett belőlem.

Egy bringást ugyanis nem izgatja annyira, ha a kerékpár nincsen tökéletes állapotban, hogy esetleg egy kicsit túlsúlyos is, ráadásul nincs rajta se tárcsafék, se országúti kormány. Teljesen hidegen hagyott az is, hogy milyen átlagot fogok vajon tekerni. A bringa csupán egy jó eszköz volt arra, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki az ott töltött napjaimból. Beszélek itt badarságokat…Nem “jó”, hanem A TÖKÉLETES eszköz.

Gyors útvonaltervezés és kaja vásárlás után friss szerzeményemmel nekilódultam a Draga (=méz) völgyébe, Grad Kamen (=sziklás vár) felé. Az egészben a legzseniálisabb az volt, hogy csak egy kicsit vérzett a szívem, hogy nem valódi bringás cuccban, “normális” kerékpárral tolom. Oké, biztosan az újdonság varázsa tette, de olyan gyönyörűek voltak a kerékpárutak, hogy itt eszem ágában sem volt kimenni az útra, ha nem volt muszáj.

Ezért tekerek az autók között a bringaút helyett

Az aszfalt többnyire tükörsima, időnként frissítőpontok is vannak, és mindig pont akkor találkozik az ember egy táblával, amikor már attól tartana, hogy eltéved.

A főút közelében haladó bringaút után egy kis közutas rész következett Lescében, majd választhattam, hogy a GPS által ajánlott közúton haladok tovább, vagy a táblának hiszek és átszelem a tájat földúton. Naná, hogy az utóbbit választottam.

Itt aztán ízelítőt kaptam abból, ami miatt mindenképpen meg akartam látogatni Szlovéniát. Apró, hihetetlenül aranyos, de mégis kulturált falvak követik egymást. Szűk kis utak, jelképes kerítések. Annyira bejött az egész, hogy nem bírtam ki videózás nélkül (bocsánat a rettenetes minőségért, akkor ez volt kéznél).

Végül elértem a várhoz, de éppen renoválták, úgyhogy nem nyújtott túl impozáns látványt.

Ma már így néz ki a vár, felújítás után

Inkább tovább az erdő felé. Baloldalt csobogott a kristálytiszta Begunjščica patak, szemben a Bled környékét meghatározó Begunjščica hegy, jobbra pedig…Vérrel írt sírkövek.

A második világháború során 161 rabot és további 20 partizánt végeztek ki a nácik ezen a helyen. A sírkövek és a szobor ezeknek a cselekedeteknek állítanak emléket. Egészen kísérteties volt ott lenni a csendben.

Kisvártatva inkább úgy döntöttem, hogy visszafordulok és egy másik irányba szelem tovább a tájt. Szó szerint szeltem, elhúzott mellettem egy országútis és nem bírtam a véremmel, folyamatosan próbáltam utolérni 🙂 Ilyen környezetben hamar elkapja az embert a hév.

Elég hamar visszafordultam inkább, mert attól tartottam, hogy csúnya eléhezés lesz a dologból és még egy csomó helyet meg akartam látogatni. Hazafelé utolért egy defekt is, de szerencsére már majdnem a szállásnál. Felajánlottam, hogyha adnak szerszámot, megcsinálom, de azt mondták hagyjam a fenébe, adnak egy másikat.

Gyors ebéd után késő délután már egy komolyabbnak tűnő GT bringával indultam neki egy másik irányba. Csak azt tudtam, hogy valamilyen vízesés van arrafelé és nem rossz. Ha-ha.

Rövid, de szokás szerint élvezetes út után érkeztem meg a Vintgar-szurdokhoz, ahová 4 eurós belépőt kértek. Egy darabig agyalgattam, hogy megér-e ez nekem ennyit, de aztán egyáltalán nem bántam meg a dolgot. Ömlesztve néhány kép a nem mindennapi látványról:

Itt megismerkedtem egy fiatal, ausztrál baráti társasággal, akik mit ad isten, ismerték a Tour Down Undert, sőt a híres Corkscrew roadon lakott egyikük. Amint megtudták, hogy a bringás sajtóban dolgozom, rögtön arról kérdezgettek, hogy szerintem is Cadel volt-e az egyik egyetlen profi, aki sosem doppingolt 🙂 Elmondásuk szerint nem követik a kerékpársportot, de az ausztrál bringások többségét ismerték a médiából, és a TDU-re mindig kilátogatnak. Látható, hogy nem kell semmi extra truváj a kerékpársport népszerűsítéséhez, csupán egy normálisan megrendezett nemzeti körverseny – milyen jó, hogy azóta már újra van Tour de Hongrie.

Az Eurosport is közvetíti a 2018-as Tour de Hongrie-t

Ez egy napra elég velős volt, de akár olyanok számára is bátran teljesíthető, akik alapvetően nem nagy bringások. Nekem hatalmas élmény volt, és azóta is hálás vagyok, hogy olyan helyen szálltam meg, ahol ebben partnerek voltak. Busszal, vagy kocsival körülményesebb lett volna, és biztos vagyok benne, hogy sokkal kevésbé élvezetes.

Hozzászólnál, vitatkoznál? Itt megteheted!

Ne felejtsd el a hozzászólást!
Kihagytad a nevet

19 − 6 =