Leányvári József hosszú évek kemény fizikai melója után a jól megérdemelt nyugdíjas éveit tölthetné, karosszékben üldögélve, közben el-elrévedve a fiatal kor fitt éveiről. Ehelyett inkább elindult egy 120 kilométeres versenyen és egy teljesen új élet nyílt ki előtte.

Hirdetés

Nem igazán sportoltam előtte. Egyszer csak így bekattant. Bánom is, hogy nem előbb. Féltem ettől a görbe kormánytól megmondom őszintén. Miért nem kezdtem el előbb?! Jóval előbb. Fiatal koromban. Fiatalon. Úgy negyven évesen legalább.

A nappaliban üldögélve hallgattam, ahogy mesél. Elképzeltem, hogy ilyen lehet, amikor egy hosszú edzés után megérkezik haza. Amikor elmondja Erikának, a lányának, hogy merre járt, hogyan ijesztgette a madarakat a töltésen, míg Marika, a felesége már a második ebédet melegíti neki a konyhában. Hiába, tekerés után megéhezik az ember.

Leányvári József az egykori karbantartó. Leányvári József apa és férj, a szomszéd Bábolnán. Leányvári József nyugdíjas. Leányvári József olyan, mint te meg én. Aztán felül a bringára és valami olyat mesél, amilyet csak az tud, aki a nyeregben követi a Duna partját. A komáromi Brigetio Kerékpáros Sportegyesület egyik legidősebb (65 éves) tagját kérdeztem arról, hogy kezdődött, és sötétedésig csak beszélgettünk.

Közvetlenül a Duna partján, a Bécset Budapesttel összekötő országút mellett, Bábolnától körülbelül 20 kilométerre fekszik egy háromezres kis község, Gönyű. A vidéket átjárja a Duna-parti élet nosztalgiája.

„Gyerekkoromban eveztem, meg úsztam. Fú, a focit nem szerettem. Hát én a Dunán nőttem fel. Gönyűn. Evezni rengeteget eveztünk. Volt ám muszkli a karon. Halásztunk, meg minden. Halászladikkal mentünk ki a vízre, nem kenuval. Volt olyan is, hogy egész éjjel kinn voltunk lesen. Szükség volt ám ott az erőre. Elvoltunk. Nem kellett a számítógép előtt ülni a 60-as években. Mindenki kint volt és járta a vidéket. Fölkaptuk a klottgatyát, aztán este levettük. Szabadok voltunk.

De a bringa mindig  ott lógott a levegőben. Amikor az Erika nagyobb lett, anyám és nővérem pedig ott laktak Gönyűn, visszajártunk biciklivel” – kezdi Józsi bácsi az élménybeszámolót.

Flowcycle: Már nyugdíjas vagy. Előtte merre dolgoztál?

Leányvári József: Karbantartó voltam a bábolnai vetőmagüzemnél, de előtte máshol is dolgoztam. Győrben 10 évet, aztán Bábolnán a gazdaságnál megint 10 évet. Voltam maszek is picit, aztán az üzembe meg 20 évet jártam. Az volt a leghosszabb.

Már munka közben is tekertem, a munka rovására – nevet. Kazánfűtő voltam, nem szakadtam meg. Olyan jólesett néha kimenni utána. Nem fárasztott cseppet sem. Nagyon jó helyem volt ott, ahogy mindenkinek. Csak meg kellett csinálni a dolgunkat. Ennyi.

Nyolc óra munka után még lehetett edzeni, de tizenkettő után már nem. Így ment ez.

Szóval biciklizni bicikliztem, de nem versenyeztem. Az még a túrázós időszak volt. Egyszer Erikával három nap alatt körbe is jártuk a Balatont. Csak élveztük. Itt-ott aludtunk, aztán mentünk tovább. Meg lehet ezt egy nap alatt is csinálni, de akkor nem nézel semmit, csak az aszfaltot. Mennyivel jobb biciklivel elindulni, mint autóval! Olyanokat látsz útközben, amit a kocsiban nem fogsz tudni. Más utakat talál meg az ember két keréken.

Mióta tekersz a Brigetiónál?

Három éve. Előtte is tekertem velük, de nem léptem be az egyesületbe.

Hogy találtál rájuk? Jöttek szembe az úton és megkerested őket?

Ennek nagy története van. A lányom a bűnös, ott van a szobájában. 2015-ben a Komáromi Napok rendezvényeit nézegette. Ki volt írva, bicikliverseny. Nevezzünk be! 100 kilométer volt meghatározva. Beneveztünk. A hagyományos trekking biciklivel, mint ami apudnak is volt. Az a Csepel. Erikának meg az a női francia bicikli, nem versenyre való. Na hát ezekkel indultunk el. Mentünk, bírtuk mi.

Kocs felé hajtottunk át Tatának, Tatáról Kömlő, aztán Dad, majd Császár és Kisbér. Az volt a legrosszabb benne, hogy innen még elmentél Mezőörs, Rétalap, Bőny útvonalon, azt így erre Komárom fele Igmándnak haza. A vége 120 kilométer lett.

Mondtam neki közben, hagyjuk abba. Ő meg csak rámondta, nem. Jól van, meg is vártak bennünket, és még helyezést is értünk el. Az első ilyen versenyük volt, így olyan kevesen neveztünk, hogy ezzel a teljesítménnyel is értünk el valamit a korosztályunkban (2015 I. Brigetio Maraton Senior II. 2. hely).

Mennyi idő alatt sikerült így teljesíteni ezt a távot?

Hát…Volt ám az közel hat óra. Ugye az Erika is kifárad azokban a dombokban. 120 kilométert csak úgy kapásból a semmiből lenyomni…Arról nem is beszélve, hogy utána meg végig szembeszéllel hajtottunk vissza Komáromba.

Eztán haverkodtunk össze a többiekkel, majd elkezdtünk járogatni az egyesület edzéseire. A lányom nem lépett be, de ő is sokat járt velünk. Tavaly is rengeteg versenyen vett részt.

Szóval egymást vittük bele a rosszba. Ő egy Meridát, én egy Lapierre-t hajtok. Kinn van az udvaron, mindjárt megmutatom. Van egy montim is. Télen azzal járok. Inkább, mint a görgő. Szeretek mászkálni az erdőben. Meg ezeket a Piko Bike gyerekeket is ismerem Szlovákiából. Ha azok túrát szerveznek, szívesen csatlakozom hozzájuk a montival. A töltésekre meg ide-oda az való, azzal el lehet menni mindenhol.

Milyen gyakran edzetek?

Én velük nem járok annyit edzeni, mert úgy mennek, hogy azt én már nem bírom. Mindig kiírják, hogy harminc az átlag, aztán van az 34-35 is. Nekem a 34 elég a verseny húsz kilométerén, aztán már küllőn van a nyelvem. A te fiatal szíved még bírná.

Nehezebbnek érzed a sportot 60 felett?

Egyszer egy öreg bácsi azt mondta, hogyha az ember nyugdíjba megy, aztán leül a fotelbe, akkor ott is marad. Nem mozog, elhagyja magát, leereszt. Én meg nem is érzem, hogy hány éves vagyok. Meg nem is érdekel. A munkahelyen a fiatalabbak közül sem tudom, hányan tudtak volna eljönni velem.

Nem érzem a kort. Úgy érzem magam nyugdíjasan, mintha szabin lennék. Azt sem tudom, milyen nap van.

Aztán előkerül a telefon, az óraadatok, a térkép, a téli mez, a kézmelegítő és azok a soha véget nem érő történetek, amiket úgy szeretek hallgatni. A sportoló miért beszél órákig a legemlékezetesebb ütésről, gólról, célba érkezésről? Mert még mindig az élményei hatása alatt áll? Szinte érzem a lábamban az emelkedőt, az esőt és a kockaköveket, meg a hátszelet, amit elmesél. Örökké tudná folytatni, mert ez a szenvedélye. És ahogy szélesednek a gesztusok, ahogy megemeli a hangját egy-egy hajtűkanyar után, tudom, hogy ez alatt a beszélgetés alatt újraéli velem a legszebb emlékeit, amit több ezer kilométer aszfaltba taposott bele.

Leányvári József: A Slovakia Ringre is járnak ki ezek. (24 órás kerékpárverseny. A pályát tulajdonképpen a Hungaroring motoros változataként tartják számon. Az 5,922 km-es körpálya 3 emelkedővel és sokkal több kanyarral teszi próbára a versenyzőket – a szerk.) Én tavaly mentem először. Egész éjjel esett az eső. Ott normális ember már nem biciklizik.

Aztán harmincvalahány kilométert mégis mész, természetesen jól el is ázol. Veszel egy zuhanyt, felhúzod a melegítődet, ami van még nálad tartalékban. Ugye pihensz vagy három órát, de aztán ki kell menjél megint. Fel kell vegyed újra a vizes ruhát. Ez már tényleg nem normális dolog, ugye?! Mert már hiába vittél három-négy öltözetet, az mind elázott. Mindenütt teregettek, hajszárítóval szárítottuk a cipőinket, de amikor már kimész és egy kör lement, mindegy is. Elkezdeni nehéz. De utána…

Ezek után ő kérdezett engem.

Leányvári József: Ti mennyit tekertek?

Fischl Ágnes: Hétvégén 90-et fogok, az Ironman versenyen pedig 180 kilométer bringa van.

L. J.: És akkor még mennyit úsztok?

F. Á.: 3800 méter az úszás, és egy maraton a vége.

L. J.: Te jó ég! Hogy lehet azt kibírni?! Az már nem játék.

Amíg csodálkozik, nem is sejti, hogy éppen az jár a fejemben: remélem, egyszer majd én is úgy, mint ő. Nyaralva, nyugdíjasan, örömmel versenyben, nevetve mesélve, két keréken. Legyek az a valaki a szomszédból, aki korán kel, kétszer ebédel, és nem számolja a napokat.

A biciklisek mind olyan jó emberek – mondja. Szeretek velük lenni. Ha tudná mindenki, milyen fantasztikus ez…

Hirdetés

Hozzászólnál, vitatkoznál? Itt megteheted!

Ne felejtsd el a hozzászólást!
Kihagytad a nevet