Van, hogy az eredeti terveket nem az erőnlét, vagy az időjárás szakítja félbe. De ki az, aki Spanyolországban tud svájci németül?
Az előző este még bármi pénzt megérő, pihentető alváshoz szükséges nyugodt alvóhely árát másnap reggel már igen sokalltam, ezért napom első dolga volt, hogy átgondoljam az utazásom többi részét. Az „abból kell főzni, ami van” életfilozófiám azt sugallta, hogy a bringáért aggódás adott és nem fog elmúlni. Szóval, ha nem akarok a megfelelő táborhely és a túlárazott szállodák között hazardírozni, érdemes előre gondolkozni és megfizethető szálláshelyeket intézni.
Rövid kutatás után arra jutottam, hogy Galíciában a 12-18 eurós hostelek még beleférnek, Asztúria 30-40 eurós szállásait viszont már sokalltam. Mivel Franciaországban is inkább csak felfele változtak volna az arák, kissé keserű döntésre jutottam:
megszakítom az utazást.
Árban a legelfogadhatóbb repjegy egy héttel később Madridból indult. Számomra tökéletes döntésnek tűnt, hogy az alatt az egy hét alatt eljutok az Angliru környékéig, onnan pedig áttömegközlekedek Madridba. Mindennek megtervezésére és leszervezésére kivettem a nap maradék részét is. Listaszerűen a következőképpen nézett volna ki:
- repjegy
- szállás aznapra
- útvonaltervezés
- az útvonal felosztása 5 napra
- szállás az öt megállóra
- Oviedo-Madrid utazás leszervezése
- tábor felszerelés haza postázása, hogy ne kelljen végig hurcolni az alatt az öt nap alatt.
A lista megvalósítása úgy nézett ki, hogy még el se kezdtem, már szólt a telefon, hogy ki kellene checkolni, így csak az aznapi szállást foglaltam le gyorsba. Döntésem kizárólag az ár mintsem review-k alapján az Alma Porto hostelre esett. 18 euro egy éjszaka reggelivel.
Megérkezésemkor egy vasággyal kb. 40 kilós, oldalra fésült hajú, hófehér, két számmal nagyobb galléros pólós, levágott szárú kertész farmernadrágos, kissé hiperaktív tekintetű, orosz akcentusának ellentmondóan barátságos beszédű srác nyitott ajtót. Úgy tett, mintha hezitálna, hogy ismer-e, ami a bebocsátásomhoz szükséges egyetlen követelmény.
Végül beengedett és az első várakozószobával egybeépített recepció helyiségbe vezetett. Az előbbi leírást addig figyeltem meg rajta. Vizsgálódó tekintetem kicsit zavarba hozhatta, mert az egyik kioldott nadrág csatjáért nyúlt megigazítani és gyors magyarázkodásba kezdett:
„Bocs, tegnap… Egy fesztiválról jövök, egy kicsit sok volt a műszakom előtt. Itt a portugáloknál a 40 óra non stop zene tényleg azt jelenti, hogy NON… STOP… Három tánctér volt, bár én főleg csak az egyiken voltam ahol ilyen drum and base-es, asszem pszihedelikus trance közötti átmenet zenét játszottak, annyira nem vagyok tisztában a stílusokkal. Egy rakás franciával buliztam elég jó volt…” – és még folytatta volna az élménybeszámolót, de egy háromfős olasz társaság jelezte, hogy ki akarnak checkolni.
A kicsekkolás közben egy szintén fiatal csaj vette át a recepciót, akivel majdnem 10 percet beszéltünk angolul, mire kiderült, hogy magyar. Kata elmagyarázta, hogyan üzemel a szálló: önkéntesek öt órás műszakokban intézik a dolgokat, és a segítségükért szállást és kaját kapnak. Némi társalgást követően elfoglaltam az ágyamat és visszatértem a teendőkhöz.
Az út további részét a következő szakaszokra osztottam fel:
- Tui (114km)
- Santiago (111km)
- Vilalba (105km)
- Ballota (154km)
- Oviedo (78km) + Alto de L’Angliru (65km)
A spanyol vasúttársaság, a Renfe holnapján az állt, hogy 120 x 90 x 40 cm-re kellene összecsomagolni a bringát, és hogy nem garantált, hogy szállíthatom, ami nekem eléggé abszurdnak tűnt, ezért írtam nekik egy emailt és üzenetet Facebookon. A Facebook üzenetre csak napokkal később válaszoltak, az emailben pedig csak ugyanazt az oldalt linkelték el, amit én is korábban megtaláltam. Kénytelen voltam más megoldás után nézni. A spanyol Volán, azaz az Alsa a Renfével szemben pár percen belül válaszolt Facebookon és elmondták, hogy hogyan kell becsomagolni a bringát és hogy 10 euróért garantált a bringaférőhely. A ’no brainer’ döntést gyorsan meghoztam, már csak a cuccokat kellett postára adni.
Mivel semmi kedvem nem volt mar elhagyni a szállást, úgy döntöttem másnapra halasztom a postázást, és inkább a minden elhaladáskor rám mosolygó csaj szobatársammal kezdeményezek beszélgetést. Maria és sokkal svájcibb, de kevésbé megjegyezhető nevű barátnője egy az amúgy elég jó nyelvtippelő füleimnek is új dialektust beszéltek, ami elég jó párbeszéd indító volt. Amit én előzőleg flamandnak tippeltem volna, svájci német volt, aminek megértésével később a német németet beszélő Lewinnek is akadtak nehézségei.
A negatív élmenyek miatt nem voltam biztos, hogy fogom-e még valaha használni a hálózsákot és felfújható matracot, amiknek postázása csak újabb kiadás lenne, ezért már arról próbáltam meggyőzni magam, hogy jobban járok, ha otthagyom a szálláson, hátha valakinek jó lesz.
A reggelinél megint találkoztam a svájci lányokkal. Beszélgetésünk a cukrozott joghurtról az irodalomon keresztül, az aznapi tervekre terelődött. A lányok eredeti terve némi decathlonozás volt, ahol egy matracot és hálózsákot akartak beszerezni. Az új terv az lett, hogy miután végeztek a túrájukkal, elpostázzák Angliába a cuccaim.
Ha valaki nem tudná, mi is ez az egész: szerkesztőségünk tiszteletbeli tagja, Ben brutál bringás túrára szánta el magát. Eredeti tervei szerint 4000 kilométert kívánt megtenni 25 nap alatt, közben érintve a nagy kerékpáros körversenyek szent hegyeit. Íme egy bővebb ismertető az előkészületekről és az útvonalról. Ben kalandjait a Lationoeuropa trip címke alatt követheted.
