Megérkezésemet követően úgy tűnt, hogy Faro lesz a kedvenc repterem, amikor megpillantottam a bringa összeszereléshez kijelölt munkaállomást. Lelkesedésem sajnos csak addig tartott, amíg ténylegesen igénybe nem vettem.
Ugyanis a távolról mutatós, de egyébként egy ilyen helyzetben felesleges bringaállványon kívül, csak egy pumpa, 15-ös csavarkulcs, 6-os valamint egy 8-as imbusz kulcs volt csak. A manchesteri reptéren elkobzott, a Look pedálomhoz szükséges 8-as imbuszkulcsom hiányában, az volt az egyetlen darab aminek hasznát leltem.
A bringa maradékának nagy részét pedig a saját, a bringadobozban feladott szettel raktam össze. Az egyetlen dolog amit nem sikerült önerőből megoldani az a hátsó váltó volt, ugyanis az a szett, ami a 105-höz tökéletesen hozzáfért az Ultegrához rövidnek bizonyult. Szerencsémre egy szűk másfél órás bolyongás után találtam két melóst (akkor már úgy éreztem, hogy az égből küldték őket), akik épp a reptér parkolójának elbontásán faradoztak és volt „hosszú” imbuszkulcs szettjük. Ekkor volt 23:15, szóval nem terveztem túl sokat menni, csak kiakartam jutni a varosból és találni egy békés „táborhelyet”.
Kb. 500 métert tehettem meg, amikor a hátsóra kaptam egy defektet. Megfoltoztam és kb. 300 nyomás a minipumpával a 4 bar nyomásért és máris jó voltam. „Majd másnap kerítek egy bringaboltot” – gondoltam.
Egyszer teleportált a Strava, szóval egy 15-20 km lemaradt, de úgy 60-65 km után már elég fáradt voltam hozzá, hogy egy csendesebb út mentén állítsak sátrat.
Ahogy egyenletesebb fekvőhelyért a talajt fürkészve összeállt fejben, hogy kecskék korábbi ott tartózkodásáról árulkodó nyomokra bukkantam, távolból felém rohanó kutyák ugatására lettem figyelmes. Macska ösztöneimnek köszönhetően pillanatok alatt a legközelebbi fa tetején találtam magam, amikor a kutyaugatás már csak kb. 15 méterről hallatszódott. Mivel nem voltam biztos benne, hogy azért nem jönnek közelebb a kutyák mert nem tudnak (mondjuk egy kerítés miatt), vagy mert egyelőre nem akarnak balhézni, egy órát gubbasztottam a fa tetején, mire elhalkultak és én is összeszedtem magam, hogy elsprinteljek.
Itt mar nem mért a Strava, kb 10 km-t tekertem még. Mivel nem volt egyértelmű számomra, hogy az egyik tapasztaltabb túrázó ismerősöm, a tengerpartra vagy a kijelölt strand területre gondolt, amikor azt mondta hogy „soha ne aludj a parton„, feltételezve, hogy az utóbbira egy kutyaugatástól mentes vízparti helyen pihentem meg, ahol másnap reggel a horgászok egy szót sem szóltak ezért.
Három óra alvás után, Portimãóban egy, a megszokott komfortra emlékeztető angol reggelivel igyekeztem magam formába hozni. Az olcsó, noname, kínai napelemes töltő sikertelen debütálásának köszönhetően, a mobilom 7%-os töltöttséggel vágott neki a napnak. Szóval kinéztem a legközelebbi várost, ahol feltételeztem, hogy pótolni tudom a hiányosságaimat és igyekeztem minél inkább csak a kitalálásra hivatkozva eljutni oda (Stravarol ez is lemaradt). A Lagos-ig tartó utam meg az ottani bolyongás kb 35 km volt. A már említett bóklászásnak és a város adottságainak köszönhetően úgy 500 méter szinttel később, egy szupermarketben találtam magam, ahol vettem egy europai szabvány töltőt, egy külső akksit, némi élelmet és vizet. A Praira do Pinhão (strand) menti elsősegély fülkében igen segítőkészen megengedték, hogy feltöltsem a mobilomat, amíg én megpróbáltam hozzábarnulni a végtagjaimhoz.
Telefon töltve, de mivel nem voltam biztos benne, hogy mikor jutok legközelebb konnektor közelbe, Odemirát megcélozva még mindig a táblákat követtem. A várost elhagyva elkezdtem táborhely után fürkészni, amit már tapasztalatomnak köszönhetően tudtam, hogy jobb világosban. Az egyik dombon az út mentén álltam meg, ahol nem volt se kutyaugatás, se túl nagy forgalom. Az a kb. 1C° hőmérséklet különbség nem hiszem, hogy annyira megviselő lett volna, de már délután is felhős volt az ég, így a túlélő takarómra is szükség volt.
Másnap a ponyvámról lecsúszva, lapos matracon, teljesen leizzadva találtam magam. Nem voltam biztos benne, hogy Portugáliában lehet-e csak úgy tábortüzet rakni, feltételeztem, hogy nem, de azért elégettem egy pár száraz gallyat.
Az efelé lázadás feltudja melegíteni a lelket, amikor úgy érzi az ember, hogy minden ellene van.
Nem sokáig lehettem a helyzet magaslatán, felfedeztem, hogy kb. 2 deci vizem maradt és a hátsó guminak az egyik sérülésén keresztül a belső kibuggyant. São Luís előtt találtam egy kutat, ahol másfél liter vizet csúsztattam a mezzsebbe, de a legközelebbi bringabolt kb 35 kilométerre Sines városában volt. Sines előtt 10 km-re értem fel Rogerre, aki szintén cheshire-i székhelyű volt, és jól megpakolt túra bringájával szívesen fogadott egy kis szélárnyékot.
Sinesben tájékoztattak róla, hogy valami nemzeti ünnepnek (Assunção de Nossa Senhora = Mária mennybemenetele) köszönhetően csak a szupermarketek vannak nyitva, ahol csak az otthon felejtett kulacsom pótlására volt lehetőségem. Sines után egyre elhagyatottabb volt minden. Egy liter víz jutott a következő 45-50 kilométerre, majd másfél az azt követő ötveneshez. Kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy terveim megvalósításában a folyadékbevitel nehézkessége fogja okozni az egyik legnagyobb nehézséget.
Egyfelől, úgy éreztem, hogy a saját „keménységemet” összekevertem az angliai kényelemmel, másrészről viszont annak ellenére, hogy szenvedtem, ha csak 23-as átlagot is, de hajtottam tovább. Amikor már úgy éreztem, hogy Kwiatkowski Tour megrogyásai is smafuk ahhoz képest, amiket én élek át, olyan állapotba kerültem, amikor legtöbb esetben a test adná fel az elme előtt. Végül a bringa adta fel, kaptam egy első defektet. Olyat, aminek kell kb. 5 perc mire leereszt, de nem lehet szabad szemmel észre venni a zaj pedig túl nagy volt hozzá, hogy kihalljam. Úgy rémlett, hogy 35 km még a legközelebbi város, elég reménytelennek tűnt a helyzet.
Hüvelykujjamat kitartva elkezdtem az út mentén sétálni. Életemben először stoppoltam, de abban a helyzetben, a telefon és bringa ellenére sem tűnt úgy, hogy akármit is veszíthetnék. Kb. 500 métert sétáltam így, mire meglepetésemre felvettek. Manuel, a sofőr egy szót sem beszélt angolul, de valahogy összeraktuk, hogy amúgy ő is szokott bringázni. Meg valahogy az én pár nap alatt felszedett maximum 20 szavas portugál szókincsemből ő is megértette hogy az Estrada Atlantica a következő célpontom és pénzt sem fogadott el. Indulás előtt úgy gondoltam, hogy egy ezres még van az igen lágy Michelin Power Competition futófelületeiben, és addig nem akartam pihenni, de némi bringa karbantartás és egy nap pihenő következett számomra.
Ha valaki nem tudná, mi is ez az egész: szerkesztőségünk tiszteletbeli tagja, Ben brutál bringás túrára szánta el magát. Eredeti tervei szerint 4000 kilométert kívánt megtenni 25 nap alatt, közben érintve a nagy kerékpáros körversenyek szent hegyeit. Íme egy bővebb ismertető az előkészületekről és az útvonalról. Ben kalandjait a Lationoeuropa trip címke alatt követheted.
