Nem kicsit volt szürreális élmény nézni ezt a filmet – bennem nincs túl sok nosztalgia a gyermek- és kamaszkorommal kapcsolatban; olykor kifejezetten kényelmetlenül érintett, amit felidézett. Mert valóban volt ez a kor, ez a beszédmód, ez a szinte udvarias lázongás szerepek, helyzetek, konvenciók ellen, olykor ugyanúgy szerepek és helyzetek és (erkölcsi) konvenciók, de főleg illúziók nevében…  András, a friss diplomás tanár, az öccse, Bence, és festő-ambíciókat dédelgető barátjuk, Albert biciklivel indulnak Pestről a Balatonra, az utolsó szabad nyáron úgymond, a munka, a felnőttkor előtt. “Nekünk a bicikli világnézet” veti oda Albert a velük kötözködni próbáló fiataloknak – nos, sugárzik egy világnézet, vagy még inkább a hiábavalóságának érzete ebből a filmből, s az nem a biciklié, és nem is a szerelemé… Bacsó Péter nyár-trilógiájának középső darabjából, egy később nagy bátorságot gyűjtő, valóban tanúskodó rendező szárnypróbálgatásainak egyik állomásából. 

Sajátos, magyarázatra szoruló történelemlecke – érteni kell, hogy akkoriban a friss diplomás tanárt, tanítót küldték, ahol hiányzott, pesti legényt Nyírségbe, szolgálati lakásba például – s hogy ez elől nem lehetett szökni, csak protekcióval. Ez az “utolsó nyár” Andrásnak tényleg a társadalomba való tagozódás előtti utolsó lélegzetvétel. Érteni kell, hogy milyen konszolidált, szabálykövető formákat neveztek akkoriban lázadásnak; hogy itt tényleg három szabályt alig követő fiatalt látunk, mert annyi volt a szabály akkoriban, annyi volt a társadalmi szokás és kötelem, hogy ők szinte tényleg a közmegegyezések felrúgóinak számítanak. Az alig pár forinttal, leboltolt szállás nélkül, kerékpárral nekieredni a nyárnak (az “ahogy esik, úgy puffan” bátorságának jegyében), a stoppolás, a magad bekönyörgése mások magánlakába, kempingek szabad sátraiba – szóval ez a sajátos, szoci hippi-lét még csak bimbózott akkoriban, nem bontott virágot. Az ifjúság, amelyik már nem akar tábortűznél népdalokat, meg mozgalmi dalokat énekelni apuval, akkor még csak épphogy bekapcsolta a szalagos magnót. Aztán persze elharapódzott (mire beleértem, el is durvult) ez a konvenciókba göngyölt lázadás, amúgy nem utolsó sorban ennek a filmnek köszönhetően is…

Persze lázadóinkkal először nem történik szinte semmi – vajon mitől is történne… de aztán belépnek a történetbe a lányok. Bence kiszemel egy szép szőkét, a táviratos lányt, Esztert (aki az Illés koncertjén tépi szét a neki szóló üzenetet, ki tudja, kitől, ki tudja milyen szavakkal megfogalmazott visszautasítást). De a lánynak, akit aztán egy házibuli-meghívásig fűznek, a bátyja, András tetszik. Olvastam olyan véleményt, hogy kettejük között inkább játszma zajlik, semmint szerelem – van ebben valami, de itt inkább két alapjában eltérő magatartás ütközik, szinte az első pillanattól. Andrásnak tényleg nincs “programja”, amit a film kvázi csúcspontján számon is kér rajta Dr. Szilágyi Béla, a lány “komoly udvarlója”. Tényleg a sodródásban, a döntések hiábavalóságának tudatában létezik, ez alapozza a fölényét, amivel lekezel szinte mindenkit, a lány (szintén tanár) apjától az öccsén és a barátján át voltaképp Eszterig bezárólag. Eszter viszont a saját szabadsága elől is menekülne – vissza a konvencióba; akár azzal is, akinek egy megvágyott, gyönge pillanatban, egyszer engedett. A fiúnak a lány szabadság és kaland, vállalt felelőtlenség; a lánynak a fiú egyfajta szabadulás volna egy másféle rabságba, a saját addig élt élete elől. Aztán megfordul ez is – és onnan tényleg Eszter van fölényben. Tény, nem siklanak együtt egy pillanatig sem, a másikra való figyelés helyett mindketten a saját eszméletükbe kapaszkodnak, részeg vízen egyszer összeverődött ladik utasaként, külön-külön billegve.

Ahogy Albert, a művészpalánta világa billen, amikor a játékba vont “kis cseléd”, Rozika is a konvenciót találja működőnek. Ezek a srácok időszerűtlennek látszanak, amikor kimentenék a lányt egy tipikus munkahelyi abúzus-helyzetből – holott az idő lett körülöttük teljesen valószerűtlen; a hirdetett és valóságos közti szakadékot Albertnek sem sikerült szépséges álmok hídjával összekötni. Ha valakit érdekel ez a kor, a társadalomrajz, sokat meríthet ebből a filmből. Vélhetnénk úgy, Bacsó Péter a forgatókönyvben sokkal óvatosabban, mondjuk úgy: gömbölyűbbre fogalmaz mindent, mint például Fejes Endre, A fiú, akinek angyalarca volt című, évtizeddel később megjelent regényében, ami gyökeresen hasonló problémakört jár körül. De addigra csak a beszédből lopódott ki egyfajta visszafogott, megkérdőjelezhetetlen udvariasság, tizenöt év, és a filmben megélt kilátástalanság-érzet sokkal élesebb, ízesebb nyelvet épített – és sokkal szókimondóbbá vetkőzött a szerelem (…és persze hogy mi nem az).

Szóval ezek a biciklisták mondhatni, alig szerelmesek és a mi fogalmaink szerint alig biciklisták – a kalandok fókuszában nem a kerékpározás, hanem a velük eső minden egyéb áll. Ami a bicikliket illeti, Csepel Túrák, Csepel “Marathón” – első pillantásra azt hittem, orosz félverseny; arról van némi tapasztalatom, a szerelhetetlen, csak önmagával kompatibilis háromsebességes sorral, a folyton centrírozásra szoruló, nyakló kerekekkel. De értelemszerűen Csepelek – a szocialista filmipar nem ismerte a termék filmekbe helyezésével operáló reklámot, nem szorult rá a filmkészítő az efféle kalapozásra, viszont persze hogy a korabeli nemzeti büszkeségeink. A film üzenetei közt, ha nem is kiemelt szerepben, de ott ült a kerékpározás népszerűsítése is (és persze a vásárlásra ösztönzés). Megjelenik néhány pillanatig az akkori kerékpáros-lét pár velejárója, például a defektjavítás – ahogy előre fel kellett pumpálni a belsőt, megtartja-e a jobbára saját anyagból, elhasznált belsőkből vágott, rámelegített foltot… hiszen ebben a filmidőben bőven a gyorsjavító szettek kora előtt járunk. Volt egy kalandfaktora azoknak a vasaknak, egyszerre voltak tartós, túl sok babrálást nem igénylő masinák, meg a mainál sokkal nehézkesebben megoldható problémák forrásai.

Mondják, hogy ez a film nem mellesleg egy szelíd, és javarészt elvetélt kísérlet arra, hogy a cseh újhullám filmnyelvét meghonosítsák itthon, és ebben van is valami. Kell hozzá némi türelem… Persze ettől még számos érdekes erénye van. A főiskolai hallgató Tahi Tóth László, vagy a pályán helyét addigra megtaláló Szilágyi Tibor nagyon jó. A filmnek köszönhető az Illés zenekar első mozgóképes megörökítése – akik annyira nem jók, sőt, magukhoz képest katasztrofálisak, de egyfelől a friss népszerűségük okán behúzhatták a filmre a közönséget, másfelől legalább itt vannak nekünk, megörökítve, a pályájuk elején. Az remekül látható az előadott Táskarádióból, hogy honnan forrta ki magát a nem egy nemzedékre óriási hatást gyakorló magyar beat – ez is konform magatartások és lázadás meccse volt, köszönhetünk neki egy vajon kinek nyíló sárga rózsát például. És Cseh Tamás, mint dalszerző is beledolgozott a filmbe – Bacsó Péter tényleg nagyon sokat tett azért, hogy később sokunk legendája lehessen.

Azért azt piszokul élvezném, ha nyeregben ülve, a Balaton felé csak ekkora forgalommal találkoznék az egykori hetes úton…

Hozzászólnál, vitatkoznál? Itt megteheted!

Ne felejtsd el a hozzászólást!
Kihagytad a nevet