Szinte véletlen vált az ország egyik legnagyobb sztárjává a Szerencsekerékben, hatvan évesen viszont már tudatosan hajtott az évi nyolc bajnoki címre. Gajdos Tamással arról beszélgettünk, hogy törtek össze az olimpiai álmai és jövőkép nélküli fiatal felnőttként hogyan kötött ki végül a médiában. Természetesen őt sem kerülhette el a bringa.
Hogyan jött a kerékpározás az életedbe?
1972 környékét írunk, ekkoriban éltem kamaszkoromat, és tombolt bennem a szabadságvágy. A bringa egyértelműen a szabadság szimbóluma volt számomra. Anyám viszont féltett attól, hogy én a forgalomban biciklizzek, úgyhogy azt mondta: „én biztosan nem fogok neked biciklit venni, de ha elmész nyáron dolgozni, akkor a saját pénzedet nem fogom megmondani, hogy mire költsd”.
Aztán nyáron, nyolcadik után elmentem a régi postával szembeni Krisztina közértbe dolgozni. Sörös rekeszeket pakoltam, még arra is emlékszem, hogy 1400 forint volt a gázsi. Kicsit szívtam a fogamat, mert az akkoriban színvonalasnak számító, Favorit váltós SR26-osra nem volt pénzem, csak egy sima R26-ost engedhettem meg magamnak, ami 1200 forintba került.
Amikor megvettem, a suliból hazaérve az első dolgom volt, hogy kimenjek Érdre a kockakövön, aztán vissza, mielőtt anyám hazaér. Ezután gyors izzadtság letörlés, asztalhoz odaülés, tanulás-imitálás volt a program, hogy ne derüljön fény a titkomra.
Sportolóvá mégsem a bringa tett, hanem az atlétika. Miért pont a futást választottad?
A mozgás iránti vágy már elég korán megjelent az életemben. Általános iskolás koromban a napköziben előfordult, hogy rám pirított a tanár: „Látom, Gajdos nem bír magával. Menjen le és fussa körbe háromszor az iskolát!” – ez nekem nem büntetés volt, hanem ajándék. Szabad lehettem.
Tíztől tizennégy éves koromig teniszeztem, aztán valahogy kamaszkorom végére kezem-lábam megnyúlt, ügyetlen lettem. Utána kosárlabdáztam is a bringa mellett, de valahogy sohasem jött össze a nekem megfelelő korosztályos csapat, mindig nálam fiatalabbakkal vagy felnőttekkel játszottam, szóval azt is abbahagytam. Ekkor már tudtam, hogy az állóképességi dolgok jól mennek, mert ezeknél a sportoknál a téli alapozó edzések során kellett futni, és iskolai versenyeket is nyertem, de nem volt nekem semmi tervem a futással.
Ekkorra már triplatüdőnek neveztek az osztálytársaim.
Aztán a biológia tanárom elhívott egy tájfutó edzőt, hogy beszéljen a sportról. Megtetszett, amit a tájfutásról meséltek, úgyhogy nem sokkal később lementem a Spartacusba, és két év múlva már a Monspart Saroltával is el tudtam futni, aki a férfiakhoz képest is nagyon jó futó volt. Akkor ő 31 éves volt és világbajnok, én pedig 17 éves kis taknyos, úgyhogy nagy megtiszteltetés volt számomra, amikor azt mondta, eddzünk együtt.
1976-ban, amikor kitalálta, hogy első nőként szeretné lefutni három óra alatt a maratoni távot, mesélte, hogy felkészülés gyanánt atlétika edzőhöz jár, úgyhogy ha van kedvem, menjek én is vele. A Spartacus atlétikai pályája a mai Határ úti metrómegállónál volt (akkor még nem volt meg a 3-as metró), úgyhogy sokszor Saci vitt engem kocsival. Hát micsoda nagy dolog volt, hogy a tájfutó világbajnok visz engem a Trabantjával!
Aztán két hónap után az edző, Simon Dénes azt mondta: „Figyelj Tamás, egészen jól futsz, a jövő héten lesz a mezei futóbajnokság. Oké, hogy az egyéni számokat valószínűleg nyerjük, de olyan jó lenne csapatban is győzni! Van két akadályfutó gyerek, nincs kedved beszállni melléjük harmadiknak? Az se baj, ha harmincadik leszel, már úgy is dobogóra fogtok tudni állni.” – mondta, pedig én azt se tudtam mi ez az egész.
Mivel februárban rendezték a bajnokságot, elég saras volt minden, így volt némi előnyöm a tájfutó tapasztalatommal. Mindenki feszített a selyem Adidas gatyájában meg a kengurubőr, szöges cipőjében én meg a trampli, stoplis tájfutó cipőmben vártam a rajtot. Kérdeztem az edzőt, mi a taktika, aki azt mondta: „Amíg bírsz, menj a többiekkel, aztán ahogy beérsz, beérsz”. Ez annyira jól sikerült, hogy az utolsó körre már csak hárman maradtunk, végül életem első atlétika versenyén első lettem. Másnap délelőtt nyertem a tájfutó versenyen is. Emlékszem az ifi Nemzeti Sport le is hozta, hogy a vasárnapi tájfutó versenyt az Gajdos Tamás nyerte, aki szombaton élete első atlétika versenyén is első lett.
Hű, hát ekkor aztán elhittem magamról, hogy én komoly sportoló leszek.
Utána több pályaszakágba is beletanultam, aztán jött a felvételi, felvettek a műszaki főiskolára, de láttam fél év után, hogy ez nem az én világom, ráadásul csábító volt a sportállás és a vele járó utazás lehetősége is. Ez ment 5-7 éven keresztül, aztán ’83-’84 körül kihúzták alólunk a talajt, onnantól kezdve csak olimpiai kerettagoknak járt sportállás. Nekem akkor az volt a tervem, hogy 2-3 éven belül kijutok az olimpiára, nem csoda, hogy összezuhantam, rajtam kívül is nagyon sokan hagyták akkor abba sportolást.
És ezután? Hogy lett az összetört olimpiai álomból médiakarrier?
Huszonhárom évesen újra nekiálltam tanulni (végül külker-üzemgazdászként végeztem), de anyám azt mondta, hogy a tanulmányaim költségét nekem kell állnom, úgyhogy elkezdtem munkát keresni. Akkoriban olvastam valamelyik ifjúsági magazinban, hogy magas, sportos testalkatú fiúk jelentkezését várják divatbemutatókra. Érdekesnek találtam, úgyhogy először elmentem az expóra, és megnéztem élőben, mi ez az egész. Láttam, hogy semmi extra, csinos nők és férfiak sétálnak a kifutókon. Megkérdeztem az ott álló embertől, hogy ezért tényleg fizetnek? Azt mondta, igen, én pedig jeleztem, hogy szerintem ezt én is tudnám csinálni. Végigmért az ember, majd azt mondta: „Hm, egész jóképű fiatalember! Holnaptól be is állhat!” Így lett belőlem modell, vagy, ahogy akkoriban nevezték, manöken.
Ezzel már elég jól elvoltam, ráadásul mellette biztosítási üzletkötő is lettem. A modellkedés miatt sokszor hívtak statisztának és reklámfilmekben is szerepeltem. Minden nap volt 2-3 casting, és egy ilyenre hívtak 1992 őszén is. Este nyolckor beestem Budafokon egy művelődési háznak a termébe, ahol egy őszes, szakállas rendezővel találkoztam. Akkor még nem tudtam, hogy kicsoda ő, de később kiderült, hogy az MTV egyik legendás rendezője, Mahrer Emil. „Jöjjön Gajdos, maga az utolsó, jól van, nézzük! Álljon be a falhoz és csináljon úgy, mintha egy vetélkedőn lenne. Tudja mi a feladat, nem?” Persze, nekem fogalmam sem volt az egészről.
Kiderült, hogy a Szerencsekerék castingján járok.
Sokkal előrébb ezzel sem kerültem, mert sohasem hallottam erről a vetélkedőről. Kérdeztem, hogy mégis mi vagyok én, játékos, vagy műsorvezető? Aztán mogorván rám szólt: „Ne szórakozzon! Itt egy színes tv, mondja el, hogy meg lehet nyerni, itt a szerencsekerék, magyarázza el, hogy kell használni stb.” Gyorsan improvizáltam egy szituációs gyakorlatot, aztán azt mondta: „Viszlát, majd értesítjük!”
Már el is felejtettem a dolgot, mikor egy hónap múlva felhívtak, hogy megint be kellene mennem. Kiderült, hogy többfordulós a casting. Itt már csak négyen voltunk: Klausmann Viktor, Böröndi Tamás (ma a Vidám Színpad igazgatója) és Szabó Stein Imre (az RTL Klub későbbi kreatív igazgatója). Így teszteltek minket, már valamiféle díszlet is volt. Egy idő után a Mahrer Emil mellett bejött pár akkori ász, Vágó István, Tolvaly Ferenc, Prokopp Róbert (a műsor jogtulajdonosa, az MTM Kommunikációs Rt. ügyvezetője) és azt mondták: „Maga, meg maga, Klausmann és Gajdos, gratulálok, beszéljük meg a részleteket”. Egy hét múlva már kezdődött is a forgatás, műsorvezető lettem.
A Szerencsekerék 1993. január 1-től 1997. október 4-ig ment az M1-en, aztán a TV2 sugárzási jogait az MTM szerezte meg, így logikus volt, hogy a jogtulajdonos a saját csatornáján szeretné folytatni a műsort. Mivel az akkori műsorvezetők nem váltak be, alig telt el egy hónap és már a TV2 reggeli műsorában találtam magam Szarvas Lászlóval, Radványi Dorottyával és Sugár Ágival. Mindig ketten voltunk párban, hetente váltottuk egymást reggel hattól kilencig, majd tízig volt még egy délelőtti műsor is. Ezután egy másik stúdióban folyt a Szerencsekerék forgatása is, napi hat adást kellett felvennünk, így sokszor este hatig is dolgoztam – ez egy pörgős időszak volt, szinte ájultan estem be az ágyba esténként.
Ilyen feszített tempó mellett maradt időd a sportra?
Közben hobbiból továbbra is futkároztam és igyekeztem a munkámba is belecsempészni a mozgást. Szerepet vállaltam a Tények Sportműsorában is. Aztán a sportmániám miatt szerettem volna, ha lenne a TV2-n is valamilyen tornaféleség, mint annak idején a TV Torna volt a köztelevízión. Akkortájt pont egy egészségügyi konferencián voltam műsorvezető és ott megismertem egy fiatal, szőkehajú gyereket, aki két szép lánnyal ugrabugrált és aerobik szerű bemutatót tartott. A srácot valami Norbinak hívták, aki megkérdezte tőlem, hogy hogyan lehetne bejutni ilyen tornával a tv-be. Na, ő volt a Schobert Norbi, aki később ezeket a tornákat tartotta ebben a pár perces blokkban.
Ez fél évig ment is, de aztán Norbi a saját útjára lépett, én pedig nekifogtam a Futtában című műsornak, ahol ismert személyiségekkel futottunk együtt. Meséltek a mozgás élményéről, és volt benne némi programajánló is. Öt év után a TV2-n megszűnt a sportosztály, így lényegében utcára kerültem, hiszen akkorra már a Szerencsekeréknek is rég vége volt. Később viszont a Futtábant elkezdtem saját gyártásban csinálni a Sport1-nek. A HírTV-től is kaptam felkérést, nekik autós műsort csináltam, amit még szintén a TV2-nél kezdtem el. Mellettük a Duna TV-n ment az Állat-barát magazinom is. 2002-2009-ig csináltam ezeket a saját gyártású magazinműsorokat. Fizetni nem fizettek, azt mondták, hogy a fél órás adásidőben levetített reklámérték felét megkapjuk.
Igazából ekkor lettem tv-s.
Magam intéztem a hirdetésmegjelenéseket, én voltam a rendező és producer egyszemélyben. Aztán jött a válság, az akkori 200 ezres évi újautóeladások visszaestek 40 ezerre, rögtön a reklámbüdzsé is hasonló mértékben csökkent, a magazinműsoraimmal elég nehéz helyzetbe kerültem. Volt azonban egy negyedik műsorom is Nyíregyházi TV-ben Klausmann Viktorral, ami kihúzott a bajból.
Mivel Nyíregyháza elnyerte a 2009-es szenior atlétika Európa bajnokság rendezési jogát, felkértek engem sajtószóvivőnek. Ezzel kapcsolatban szerveztünk egy sajtótájékoztatót, ahová meghívtam pár ismertebb tévést, hogy ezzel is népszerűsítsük az egy év múlva rendezendő Eb-t. Egy nappal később már az ATV stúdiójában beszélhettem az eseményről. Ennek kapcsán egy technikus kollégával szóba elegyedtem, akivel évtizedekkel korábban még a Szerencsekerékben dolgoztunk együtt. Kiderült, hogy az ATV-nél műsorvezetőt keresnek, ami nekem pont kapóra jött, mert a Nyíregyházi TV-nek is vége lett. Pár hónappal később már én voltam az ATV híradójának műsorvezetője és azóta is ezt csinálom.
A nyíregyházi szóvivőséggel párhuzamosan a versenysport is visszatért az életembe, azóta minden évben indulok valamilyen világversenyen. Háromszor nyertem már szenior olimpiát, voltam dobogós Eb-n és vb-n is. Közben összeszedtem egy kis térdsérülést is, így újra elkezdtem bringázni és a triatlont is kipróbáltam.
A bringa, mint sport 35 éves koromban jött be igazán az életembe. 1992 körül egy volt osztálytársam, Szalontay András – aki amúgy motokrossz versenyző volt – egyszer csak odajött hozzám és mondta, hogy próbáljam ki ezeket az új, vastaggumis bringákat és menjek el vele egy versenyre. Ez is egy új élmény volt, csináltam, egy év múlva meg is választottak az új Mountainbike szövetség elnökének. Néhány év alatt 5-600 fős versenyekre futtattuk fel az eseményeket, mi hoztuk ide a Grundig világkupafutamokat is.
Mit csináltál volna, ha nem kerülsz bele a médiába?
Valószínűleg a külkereskedelmi diplomámmal helyezkedtem volna el és járnám a világot.
Sokféle műsort készítettél. Melyik volt a kedvenced?
Igazából mondhatnám a Szerencsekereket, hiszen mégiscsak azzal lettem országosan ismert. Vagy választhatnám a híradót, hiszen az a szakma csúcsa, de mégsem ezek a kedvenceim, hanem a kettő közötti időszak 2003-2009 között. Abban a hat évben szakmailag teljesen függetlenül gyárthattam 3-4 különböző műfajú műsort. Napi, heti szinten kellett megmérettetnem magam. A nézettség és a reklámok eladhatósága között közvetlen összefüggés volt.
Tehát akkor ezt egy igazságos játszmának tartottad?
Abszolút. Nem a kapcsolatokon múlt a dolog, nem volt benne semmi politika, tisztán a piacon mérettem meg magam. Ez a szabadversenyes kapitalizmus időszaka volt – csak, hogy megint a sport és a szabadságvágy hozzám fűződő kapcsolatát emeljem ki.
Ennyi minden után hatvan éves korukban legtöbben inkább a nyugdíjon szoktak gondolkozni, te pedig kitaláltad, hogy hat sportágban szerzel bajnoki címet. Hogy jött számodra ez a kihívás?
Engem mindig is könnyű volt belerángatni ilyen őrültségekbe. 2007-ben például a Pamír 7134 méteres Lenin-csúcsára készültem, pedig a síeléseket leszámítva korábban sosem voltam 1000 méternél magasabb hegyen. 6200-ig jutottunk, végül a rossz idő miatt nem tudtunk tovább menni. Az apropó az volt, hogy 1967-ben mászott először magyar hegymászó 7000 méter fölé. A felkészülést a libegő alatti kijárt útrészen csináltuk, a hátizsákunkban 30 liter ásványvízzel kellett háromszor megmászni az emelkedőt. Utána mértünk az állóképességet, pulzust, mindent. A felkészülés keretében voltunk háromnapos szlovákiai hegyi túrán, ott már ástunk hóbarlangot is. Utána elmentünk a Wildspitzére is, ahol konkrétan a gleccseren aludtunk.
Következő évben egy háromszáz kilométeres túlélő túrát csináltam Horvátországban, ami úgy kezdődött, hogy kidobtak egy hajóról a tengerbe és három kilométert kellett úszni a szigetig. Utána végig kellett menetelni egy harminc kilométeres hegygerincen. Estére végeztünk ezzel, de már várt a kajak cucc: 15 kilométeres tengeri öblön kellett átevezni. A következő napot már montival folytattam, 90 kilométer hegyen-völgyön. Bjelolasica 300 km volt a verseny neve. 2003-ban navigátorként a Dakar ralin is részt vettem egy kamionnal. Sajnos csak a verseny felét sikerült teljesíteni, mert a Libér sivatagban elakadtunk.
2017 végén elgondolkoztam, hogy hatvan évesen miféle őrültségbe foghatnék és sorra vettem, hogy milyen sportágakat űztem korábban. Duatlon, triatlon, atlétika, tájfutás, tájbringa, országúti kerékpár, futásíjászat… Ekkor kitaláltam, hogy hat kedvenc sportágamban korosztályos bajnoki címet szerzek. Végül nyolc sportágban sikerült nyerni, egészen pontosan Atlétika: 400 m, 800 m, aztán 3 km mezei futás, duatlon sprint, triatlon középtáv, kerékpár időfutam, szabadtéri atlétikai ob: 400 m, 800 m, duatlon rövidtáv, tereptriatlon, futásíjászat. Most, hogy így számolom ez még több is mint 8, de mindegy, mert lehet vitatkozni, hogy ezek különböző sportágaknak számítanak-e vagy sem. Na, mindegy, a lényeg, hogy túlteljesítettem a tervet.
2019-ben egy szinttel följebb szeretném tenni a lécet: egy szezonon belül olimpiai, világ és Európa bajnoki címeket szeretnék nyerni. Sokan mondják, hogy hú, más egy sportággal is alig bír, én hogy tudok ennyi mindent csinálni. Én nem edzek napi tízet, hiszen mind állóképességi sport, amiknek a futás az alapja. Úszni, futni és bringázni szoktam alapvetően. A változatosság különben is gyönyörködtet.
Címlapfotó: Macsuga János / FLOWCYCLE
