Mostanság több felületünkön is beszéltetek erről a jelenségről, de úgy gondolom, sokan inkább egy generált tiszteletlenséget látnak ebben, mintsem a helyzet pozitív oldalát.
Mikor tini koromban elkezdtem komolyabban bringázni, egyre többen köszöntek rám biciklizés közben. Ezt akkorra datálom, amikortól elkezdtem valódi bringás cuccokban járkálni. Mivel akkoriban egy komolyabb bringást sem ismertem, az első pár alkalommal azt hittem, hogy biztos összekevertek valakivel, de aztán – mivel nem akartam cikiben maradni – rászoktam én is a dologra, és visszaintettem. Persze csak azoknak, akik bringás cuccban jöttek szembe 😀
Teltek múltak a hónapok, aztán elő-elő fordult, hogy egyik másik bringás arc nem köszönt vissza, és újra furcsán éreztem magam. Végre én is bringás arc lettem, hát mi ez a türhőség??? Nem mondom, hogy emiatt aludtam aznap rosszul, de mégis, bevésődött egy ceruzás negatívum az aznapi tekerésbe. „Biztos azért nem köszönt vissza mert triatlonos volt; A bunkó debreceniek/pécsiek/randombárhonnanérkezettek nem tudják, mi az illem.” – gondoltam.
Aztán 2013-ban „abbahagytam” a bringázást, azóta nem csinálom versenyszerűen és rengeteg minden átalakult bennem. Kipróbáltam a futárkodást és egyúttal elkezdtem a biciklit közlekedési eszközként is használni. A városban pedig – hogyhogy nem – senkinek nem jutott eszébe köszönni.
Mindenki illetlenül viselkedett volna?
Ma már, ha kimegyek edzeni bringás ruhában, főként csak a fejemet biccentem meg, ha valaki ismeretlenül rám köszön és – bevallom – azt is inkább azért teszem, hogy ne tartsanak bunkónak.
Egy barátom nem rég mutatott egy érdekes videót, amiben a National Geographic a konformitás elméletét mutatja be. Talán nem is tudnék jobb videót kapcsolni a jelenséghez.
Röviden a lényeg, hogy nap mint nap teszünk olyan dolgokat, amikről úgy gondoljuk, hogy saját elhatározásból hajtjuk végre őket, de valójában sokkal inkább azért tesszük, hogy illeszkedjünk a minket körülvevő közeghez. Szerintem ez a bringás köszönés/nem köszönés is kicsit ilyen.
Senki ne értsen félre, nem őrültem meg teljesen, értem én, ha bringás vagy, akkor egy közösségbe tartozol, de akkor ne legyen ez a kettős mérce, köszönjünk mindenkinek, aki két keréken elhalad mellettünk. De az már sok lenne, igaz? Sarkos példa, de az utcán sétálva se integetsz mindenkinek, és például az Audisok se villantanak egymásra lépten-nyomon, de azért az R8-tulajok csak kacsintanak a másikra. Kicsit ezt érzem az edzés célú bringázásban is. Az elmúlt tíz éveben nagyon sokan kezdtünk el kerékpározni és kezd elmúlni ez a szubkultúra érzés, így talán a köszönésre sincs szükség.
És ez jó!
Hiszen nincs is annál jobb, hogy az a mozgásforma, amibe mi beleszerettünk egyre több emberhez jut el. Egyre kevésbé fognak aliennek gondolni, ha heti több száz kilométert tekerünk, egyre jobban fognak vigyázni ránk az autósok és a döntéshozók is nagyobb kedvvel állnak majd ki a társadalom olyan rétege mellett, ami nem egy hangos, zárt szubkultúrát, hanem egy nyitott, nagyszámú közösséget alkot.
Ez most a saját véleményem volt, de nagyon kíváncsi vagyok a tiétekre. Bátran lehet savazni, ti mit gondoltok erről?
Hát igen a mai rohanó világunkban már mindjárt arra sincs idő, hogy köszönjünk egymásnak. Az emberi kapcsolatok ellaposodtak és érdekek körül forog a világ és mi vele. Jó lenne jobban figyelni másokra és nem csak azokra akik két keréken járnak hanem a közvetlen környezetünkre. Jó dolog egy közösséghez tartózni és egységben az erő szokták mondani mi felénk Székelyföldon. A szokásokat meg kell tartani és őrizzni abból baj nem származhat!
Hát én úgy gondolom mikor „otthon” tekerek akkor azért sok ember van akivel az ember össze fut töbször (néha el is mosolyodik az ember, hogy na te már megint itt)nekik szoktam inteni és ők is nekem, a többieknek csak biccentek de ezt nem gondolom rossznak szerintem jól van ez így nem kell túl gondolni.
A szemben jövő bringásról első pillantásra meg tudod mondani, hogy épp munkába vagy boltba tart, vagy túrázik, esetleg edz. Teljesen más szituáció az, amikor a rakparton jön szembe egy kerékpárral közlekedő ember, ilyenkor a közös halmaz, amibe tartoztok elég nagy:). Viszont szintén más érzést kelt, amikor a szembejövőn is tapinaci, bukó, stoplis cipő van és komoly tempóval suhantok el egymással szemben egy gyér forgalmú úton. Ilyenkor a biccentés helyénvaló, jó érzést kelt:)
Gyerekkoromban, ha szülőhelyemre látogattam (szüleimmen máshová költöznünk) az utcán mindenkinek köszöntem. Muszáj volt. Nagyapámat szinte mindenki ismerte. Kellemetlen lett volna, ha megszólják Őt. „ Feri bácsi láttuk az unokáját, de nem köszönt!” Aztán ez szokássá vált. Szerintem szép szokás a köszönés. Ha bringával megyek, köszönök. Egy intésnyi, biccentésnyi idő csak van. Ha valaki nem viszonozza, legbeljebb hozzáfűzöm: Bocs! Ha gyalogolok a hegyen, akkor is jólesik, olyan emberi, ha valaki jó utat kíván.. Ha pedig hosszú úton vagyon, alap a köszönés! Ki tudja, mikor szorul Ő vagy én segítségre. Azzal, akivel köszönő viszonyban vagyunk, egyszerűbb a segítségkérés is.
Évtizedekig bringáztam, s egy rövid ideig motoroztam is. A motorosoknál megvan ugyanez a kettős mérce: a robogósok nem nagyon törődnek egymással, viszont amint MZ-re pattantam, a legmenőbb motorokkal közlekedő társaim előre integettek, köszöntöttek az utcán. Első egy-két alkalommal én is csak egy érdekes jelenségnek tekintettem, de aztán rájöttem, hogy végül is azok törődnek jobban egymással, akik ily módon is kifejezik a tiszteletüket a másik iránt. Szóval nem lenne baj, ha a kerékpárosok is így tennének…kettős mérce nélkül. Jót tenne a nemzet lelki állapotának
Nálam általában a szemkontaktus dönti el… Gyakran van úgy, hogy összenézünk és szinte egyszerre intünk vagy biccentünk. Ez hangsúlyosabb kevésbé forgalmas helyen, vagy egy komolyabb emelkedőn, ahol ez a gesztus egyfajta tiszteletnyilvánítás a másik iránt, aki vállja azt a kihivást. Természetesen én se szoktam több sávon keresztül átintegetni (pl. Szentendrei út). De akárhogy is történjék, nekem jólesik ha rámköszönnek, és ugyanúgy jólesik azt viszonozni…
Köszönjetek ha sporttársat láttok. Ha valaki a telekre megy annak is lehet. De hasonszőrű bringásnak muszáj. Engem zavar ha valaki csak bámul maga elé mikor intek neki. Azért ne híguljunk már fel.