Titkon minden biciklis azon ábrándozik, hogy egyszer kipróbálja a bringás futár szakmát. De mi van akkor, ha ez olyannal történik meg, aki korábban nem is nagyon biciklizett? Ráadásul mindezt Angliában.
November 7. Millenniumi kerékpárút, Shotton-Chester
A helyet csak utólag tippelem, mert fogalmam sem volt, hol voltam, de legalább nem zavart, hogy az előtte gondosan felszerelt £1-os első lámpám az első bukkanó után leesett a kormányról és a biciklilámpa-mennyország fényszennyezés-mentes útjain való örök tündöklést választotta. Fél percenként ellenőriztem, hogy nem tértem-e le az egyébként nyíl egyenes útról. Ennek köszönhetően a Google Maps szerinti 37 perces utat sikerült több, mint egy óra alatt megtenni. Még szerencse, hogy egy órát kalkuláltam az útra (ne törd magad, nekem se jött ki a matek). További kedvező, véletlenszerű tényező, hogy a másik fél sem vette sokkal komolyabban a dolgot, mint ahogy az rajtam látszódhatott (bár én vér komolyan vettem).
–Estét’! Louis-szal, lesz programom – hadartam el két zihálás között amint beestem a találkozóra.
–Én vagyok Louis – válaszolt a baba arcú motoros futár, aki ránézésre, 2-3 napja nem aludhatott.
–Bocs a késésért, kicsit megviccelt a navigáció – kezdtem volna a mentegetőzést.
–Ne aggódj, ide még senki sem jött időben. Mindjárt kezdünk, csak elszívom ezt a dekket.
A csikk betonba pöckölése után, egy bringás srácra mutatott, akit valószínűleg csak a november esti hideg szél tartott vissza attól, hogy teljesen eggyé váljon telefonja virtuális világával.
–Ez Harry, és éppen dolgozik, akarom mondani, pénzt keres.
A munka egyszerűségén kívül, még említette a bérezést, meg pár egyéb dolgot, majd a 2014-es milánói hajléktalan divat szerint felöltözött negyven körüli bringásra mutatott, aki az elmúlt öt percben a második kézzel tekert cigijét gyújtotta meg.
–Jim!
–Nem. – válaszolt kissé mogorván a bringás.
–Tudtam, hogy számíthatok rád – hallatszott elhalkulóan, ahogy Louis már a többi motoros közé csapódott vissza.
–Ez egy okostelefon – vette át a szót Jim, mintha a brit szarkazmust kéne bemutatnia és nem a munka menetét, amikor jött az értesítés, csengés, rezgés.
–LAS IGUANAS! – szakította félbe saját monológját sztereotípiáktól nem mentes spanyol akcentussal való felkiáltással.
–Ez egy rendelés, most nincs idő elmagyarázni a teljes dolgot, majd látni fogod, ha valami megjelenik, mindig csak swipe, nem lehet elrontani. – hadarta el, és már gurult is szembe az egyirányú úton. Abban bízva, hogy a fizika és a taxisok Jimmel sem kivételeznek, követtem. Az étteremhez egy sétáló-macskaköves (Chester Roubaix) út vezetett, ami kicsit még lejtett is, tehát minden okom meg volt rá, hogy a “mountain bike-omon” egy kicsit előnybe érezhessem magam, ha tudtam volna hova megyünk, még egy kis versenyzéshez is megjött volna a kedvem.
Megérkeztünk az étteremhez
–Swipe, swipe, ahogy mondtam, ennyi lenne – mutogatta telefonja berepedt kijelzőjét, miközben lehámozta magáról a sisakot.
–Akkor én is bemegyek, vagy figyeljek a bringákra? – kérdeztem, „egy árva pixelt se láttam a telefonodból, de ha te mondod: swipe” arccal.
–Ez már rajtad múlik!
Jó szándékaim ellenére elég feleslegesnek tűnt huszonöt fontnyi (pénznem, nem a tömeg mértékegység) biciklire vigyázni, meg arra is rástresszeltem, hogy lemaradok valamiről, szóval pár másodperc őrködés után bementem az étterembe. A kaja még nem volt kész. Rövid várakozás után Jim ment ki ránézni a bringákra (ha valaha erről film készül, mehet alá a Benny Hill zene).
Kaja kész, dobozolva, a doboz papírszatyrozva, a papírszatyor nejlonszatyrozva, a nejlonszatyor a kis termál táskában, a kis termál táska a nagy termál táskába, a nagy termál táska Jim vállán, és még utoljára beszélt hozzám:
–Rém egyszerű, megint swipeolsz. Amikor jelzed az app-nak, hogy felvetted a kaját, az átvált, mutatja az utat a címhez. Egyszerű ahogy mondtam, csak követed, a kék csíkot a térképen. – mondta miután zsebre vágta a telefont és már a bringáról kiabált: ROCK AND ROLL!
Strava és Google Maps szerint sík az utca, és mostanra már én is kiegyezek egy 0.1%-os meredekségű emelkedővel, de akkor úgy éreztem, mintha a Stelvio-t másztam volna meg. Az első 100 méteren kb. 150 méterrel maradtam le. Jim időnként hátra nézett, meg lelassított, három, majdnem lemaradás után megérkeztünk a címre, ledobta a táskáját, kihalászta belőle a kis táskát, rárakta a nagy táska tetejére, és előkaparta a kaját, levette a sisakot és bekopogott. Erőforrásaim maradékaival (ami nem arra kellett, hogy arra koncentráljak, hogy ne haljak meg) próbáltam fókuszálni a történésekre. Gondoltam, ha innen esetleg el is küldenének melegebb éghajlatra, később legalább hasznosíthatom ezt a tudást más, ügyfelekkel kapcsolatos munkakörökben.
Kinyílt az ajtó
–Thanks, bye – és már csapódott is be. Elvileg a fény gyorsabb, mint a hang de én a kezet se láttam ami elvette a szatyrot.
–Ez lenne az, visszafele én többnyire kímélem a lábaim – mondta Jim miközben összecuccolt, és indultunk vissza a Tesco parkolója felé.
A kanális menti kerékpár úton mentünk vissza, ennek különösen örültem, ahogy gyorsan összefüggést talált az agyam a víz és a vízszintes fogalmai között.
„Elnézést„, „Bibip„, „köszönöm-köszi„, Jim ezen szavak csengő-helyetti használatával nyitott utat a gyalogosok között. Ekkor én már csak az életemért és azért küzdöttem, hogy visszataláljak a találkozópontra. Azon kívül, hogy korábban nem próbáltam meg leversenyezni Jimet, már mindent megbántam korábbi életemből. A történésekre még egy lapáttal rátett egy 60 méteres, 1% körüli emelkedő is, aminek a második szakaszán meg kellett állnom pihenni, amikor Jim nem figyelt. Ekkor már az egyszarvú létezése is valószínűbbnek tűnt, mint annak az esélye, hogy felvesznek, de pozitívra kapcsoltam, hogy azért végig hallgatom Jim elemzését, elvégre annyi cigivel meg élettapasztalattal is villámgyors volt, hátha elcsípek valami hasznosat. A verdikt tömör volt:
„He’s alright. (Rendben van a srác)”
