Oké-oké, előrebocsátom, hogy ez egy elég láma sztori lesz, de azért elmesélem nektek, mert van némi tanulsága.
Még 2017-ben volt teszten nálunk egy Gepida Sirmium, amit ki is vittem a Hármashatár-hegyre. Bevallom, olyan nagyon sokat nem montizok, a hegyen is évekkel korábban voltam utoljára, úgyhogy eleve félig kalandnak fogtam fel a dolgot. Nagy probléma nem történhet, hisz nem olyan óriási a terület, hogy ne lehetne józan paraszti ésszel kitalálni belőle (ez egyébként súlyosan rossz hozzáállás, ne csináljátok utánam!).
Gepida Sirmium kerékpárteszt – Ha egy korrekt 29-es montit akarsz
Most jönne az a rész, hogy úgy eltévedtem, mint a fene, de a történet ennél kicsit cirkálmányosabb. Már mentem egy jó ideje a hegyen, nagyjából képben is voltam, hogy merre vagyok, felismertem, hogy a Hármashatárhegyi repülőtér tisztásán járok éppen. Tetszett a táj, s mivel nem tudott velem jönni senki, gondoltam, időzítővel lövök pár képet magamról a bringán, egész jó telóm van, hátha lesz a képek között használható is, jól jön majd a teszthez. A telefon kitámasztásához a fűzöld színű irattartó tokomat használtam.
Itt egy súlyos hibát követtem el.
Teltek-múltak a percek, elkészültek a fotók, nekem meg eszembe jutott, hogy pár napja felraktam egy alkalmazást a telefonomra, ami azt ígérte, hogy a telefon kamerájának és GPS-ének segítségével tájékozódhatunk a környéken. A PeakLens tényleg praktikus cucc, szépen berajzolgatja a képernyőn, hogy éppen mi van a környékünkön. Az appon belül képernyőmentést is lehet csinálni, amit szerencsére ki is próbáltam.
Mivel kezdett cseperegni az eső, szépen hazaindultam, gond nélkül megtaláltam azokat az ösvényeket, amiket terveztem, pont a nagyobb zuhé előtt érkeztem haza. Mit csinál az ember először egy esősebb menet után? Beáztatja a ruháit mosás előtt. Ekkor átnézem a zsebeimet és hát…
Igen, az irataimnak nyoma veszett
Ilyenkor, persze mindig pont nálad van a yolosítványtól kezdve a személyin át az adókártyáig minden, hogy kellően fájó legyen a dolog. Mielőtt pánikba estem volna, megnéztem, hogy milyen útvonalat rajzolt a hegyen a Strava, és mivel legnagyobb szerencsémre a jelnek éppen nem támadt kedve repkedni a semmiben, gondoltam útnak eredek és visszamegyek a fotózás helyszínére, hisz a mezzsebből nem eshetett ki útközben, a mátraványoki fanyűvő sem osont mögém. Az az egyetlen lehetőség, hogy voltam olyan láma, hogy otthagytam a fűben.
Természetesen ekkorra már zuhogott az eső, de útnak indultam. Természetesen csontnyél, minden perc számított, hiszen csak jobb elfoglaltságaim vannak, mint az okmányirodában ücsörögni az új irataimért. Jó-jó, nem ártott volna egy jobb fotó a személyimre, de ráér az még pár év múlva…
Újra kiértem a reptérre, GPS szerint is rendben voltam, néztem az útnyomokat, a füvet, hátha odatalálok a helyre. Persze, amikor már egy teljesen ismeretlen helyen vergődtem, nyilvánvalóvá vált, hogy a Strava és a telefonos GPS nem mért tökéletesen a nyílt pusztában. Az igazolvány sehol, kezdtem összeomlani.
Lemondtam a GPS alapján való keresgélésről, és gondoltam, majd a környék alapján próbálom magam betájolni. Szerencsére volt egy screenshotom a PeakLensből, így gyorsan elővettem az appot, és megpróbáltam betájolni magam. Néhány perc alatt elfogott az az érzés, hogy szinte biztos, hogy most éppen azon a helyen állok, ahol szerencsétlenkedtem a fotókkal. Ekkor megfordultam, lenéztem, és ez fogadott:
Tanulság? Továbbra is bugyutaság mindenáron szelfiket csinálni? Bezzeg régebben az ember fűszálakból megmondta merre jár, vagy vett egy mezei iránytűt? Lehet rám bármit sütni, de a PeakLens még aznap kapott egy nagyon jó értékelést tőlem, ettől az írástól pedig remélem te is elővigyázatosabb leszel 🙂
Van neked is valami cikibb bringás sztorid? Én már ellőttem a puskaporomat, most te jössz. Hátha tanulunk belőle!
Javítandó, majd ez kitörlendő: „yolosítványtól”