Bologna, május 11. szombat, este nyolc óra előtt pár perccel. Simon Yates, a 102. Giro d’Italia egyik legnagyobb esélyese idegesen fészkelődik a versenyt megnyitó időfutam rajthelye mögött. Mögötte a háttérben 4 fickó sétál el, a tökéletes helyet keresik, hogy megnézzék a rajtot. Yates feléjük fordul, hosszan nézi őket. Vajon mit gondol a négy ismeretlenről?
A kordon túloldalán sétálva egyáltalán nem tűnik fel, hogy egy Grand Tour-győztes sztár épp minket figyel. Mert hát igen, én vagyok a négy fickó egyike. Abban a pillanatban azonban nem figyelek Yatesre, egészen más gondolatok járnak a fejemben. Nem igazán fogom még fel, hogy tulajdonképpen egyszerű rajongóként, hogy kerülök ide, alig pár lépésre az eseményektől. De tényleg, hogyan is?
Alig 24 órával korábban, egy távolsági busz hátsó üléseinek egyikén zötykölődve még fel sem merül a fejemben semmi ilyesmi. Több mint tíz óra utazás végén lassan közeledünk Bologna felé, így kicsit elcsigázva, de izgatottan tekintek előre. Jártam már korábban Giro-rajton, tudom, nagyjából mire számítsak. Ezúttal ugyan kicsit más a helyzet, hiszen a Flowcycle révén akkreditálva is vagyunk, de nem tulajdonítok nagy jelentőséget a dolognak. Jani is lehűtött jó előre, az online sajtót azért nem engedik be annyira sok helyre, mint az igazán kiváltságosakat (és főleg a tv-stábokat).
Azonban tudom, mindez egyáltalán nem számít. Hiszen ez Olaszország, a verseny biztosítása sehol sincs a Tour de France vasszigorához képest. A versenyzők a rajt előtt többnyire a rajongók közt mozognak, legfeljebb néhány szalag és oszlop választja el őket, egyszerű szurkolóként is hihetetlenül közel lehet kerülni. Ha mindehhez kellően élelmes is az ember, könnyen még közelebb juthat, különösebb akadály nélkül. Ezen gondolkodva bevillan és mosolyt csal az arcomra az emlék, ahogy két éve a trekes Stetina centikre volt attól, hogy elgázoljon a rajt előtt.
Mire a gondolat végére érek, a busz is befut a bolognai buszpályaudvarra. Gyors séta a szállásra, ledobjuk az utazó holmit és rövid esti körre indulunk a városba. A főtéren még szinte semmi nyoma a másnapi rajthelynek és némi meglepetésünkre a város sem pompázik rózsaszín díszítésben. Csak néhány felhúzott sátor, a kivilágítás és a csapatbemutató nagyszínpada árulkodik arról, hogy itt rövidesen verseny lesz.
Gyorsan vissza is térünk a szállásra, hosszú nap van mögöttünk és a következő is az lesz. Sebtében átbeszéljük a másnapi tervet: amint tudjuk, összeszedjük az akkreditációt, aztán a rajtig elvegyülünk a csapatbuszok között, az úgynevezett felkészülési zónában. A legnagyobb nevek a nap végére várható eső miatt korán indulnak, az ő startjukat megnézzük a főtéren, majd irány a legendás San Luca, az időfutamot záró rövid, de brutális emelkedő.
Másnap ennek megfelelően indítjuk a napot. Az akkreditációnk átvevőpontja szerencsére konkrétan egy utcára van csak – áldott lelkek a szervezők. Hamar meg is érkezünk a térre, ami a csapatok számára kijelölt gyülekezési pont is egyben. A gondok azonban itt kezdődnek: nyomát se látjuk semmilyen átvevőhelynek. Hosszas nézelődés után jövünk rá, hogy a tér szélén álló, leginkább lerobbant kukásautóra, vagy régi lakókocsira emlékeztető járművet keressük. Ráadásul zárva van. Idősödő olasz újságíró áll előtte, aki kérdésemre, hogy „hát ez mégis mikor nyílik?” csak széttárja a karját, arckifejezéséről leginkább az olvasható le, hogy azt csak a Jóisten tudja. Olaszország.
Délelőtt van még, a csapatok is épp csak elkezdték a kirakodást. A mezőnynek persze még nyoma sincs, mindössze egy andronis versenyző lézeng a téren. A Bahrain sportkocsija (egy McLaren 570S) viszont már a helyszínen van, Vincenzo Nibali kísérőautója lesz az időfutamon. Elképesztő járgány, azonban sok más látnivaló még nincs, így ismét a belváros felé vesszük az irányt.
A következő órákban többször megtesszük ezt az utat, a sajtós kocsi azonban kitartóan zárva van. Előtte egyre több tanácstalan újságíró várakozik, miközben a tér és a környező utak egyre inkább megtelnek a rajongókkal. Közben beszerezzük az aznapi Gazzettát, pizzát ebédelünk,
szóval kipipáljuk az olaszos dolgok közhelylista pontjait.
Mire visszaérünk, a kukásautó végre nyitva van, így beállunk az előtte kígyózó sorba. Közben találkozunk a magyar eurosportos kollégákkal is, így kiegészülünk négy főre. Megjelennek a versenyzők, akik minden probléma nélkül mozognak a szurkolók között. Az Astana bringásai lépésekre haladnak el, ahogy elindulnak a pályabejárásra. Kicsit odébb Nibali is útnak indul, persze kisebb tömeg lohol utána.
Végre sorra kerülünk, a mizéria azonban itt nem ér véget, sőt, igazán csak most kezdődik. Kiderül, hogy a kapott információnk hibás, itt csak a VIP belépőket lehet átvenni. Az újságírók ezt egy másik helyszínen, a városon kívül tehetik meg. Óriási szerencsénk volt, hogy 2020-ban Budapesten rendezik a Girót, hiszen így magyarként némiképp kiváltságosabb helyzetben voltunk. Némi szervezkedés után nem csak a problémánk oldódott meg, hanem, mi is kaphattunk az akkreditációk Szent Gráljából, a VIP belépőből.
A következő órákban azonban gyakorlatilag semmit nem érzékelünk szuper új belépőnk lehetőségeiből. Egyszerű rajongóként sétálgatunk a készülődő csapatok és versenyzők között. Nem mintha így bármiből kimaradnánk, sőt! A milliós bringacsodák és a legnagyobb sztárok mindenki számára elérhető közelségben vannak. A Jumbo – Visma szerelője egy szurkolókból és újságírókból álló vegyes társaságnak mutatja be Primož Roglič gyönyörű Bianchi Aquila CV időfutam kerékpárját.
A versenyzők is visszatérnek a pályabejárásról, ideje megpróbálni egy fotót lőni valamelyikükkel. Caleb Ewan épphogy elillan, Viviani körül túl sokan állnak, esélyem sincs. Démare kómásan pihen az árnyékban, (az azóta friss rózsasín trikós) Valerio Conti a barátnőjével és a kutyájával van elfoglalva, nem akarom őket zavarni. Szembejön Sir David Brailsford, a Sky (INEOS) csapatfőnöke, még ránk is köszön, de ő túl nagy ember, meg se merem kérni. A bringa beállítását épp befejező Tony Gallopinnel viszont már rámenősebb vagyok. Trikóban van, ezért kicsit húzza a száját, de azért odajön egy képre. Vigaszdíj? Inkább egy irtó jó fej versenyző.
Repül az idő, ideje elindulni a rajhelyhez. Megérkezve át kell verekedünk magunkat a várakozó szurkolók hatalmas tömegén. Tapasztalatból tudom, a legjobb helyen lévők már órák óta ott állnak, hogy tökéletes rálátásuk legyen a versenyre. Kicsit szégyellem magam, ahogy igazolványunkat felmutatva besétálunk a sajtó számára elzárt részre.
Bent hamar kiderül, a kártyánk tényleg szinte mindenre jó, rövid úton elképesztően jó helyen találjuk magunkat. Fél óra van a rajtig, a tömeg mögöttünk kezd megőrülni, ahogy az első versenyzők dübörgő zene kíséretében megérkeznek a helyszínre. Eljön a pillanat, kezdetét veszi a verseny, mi pedig a hivatalos fotósok között állva figyeljük, ahogy Tom Dumoulin útnak indul.
A legnagyobb nevek szépen sorban elindulnak, mi pedig ha lehet, még közelebb jutunk, a rajthely mögül figyeljük, ahogy a versenyzők az utolsó perceiket töltik a start előtt. Legtöbbjükön szinte tapintható a feszültség, ahogy készülődnek. Ide egyébként már mi sem jöhetnénk be, de jó fél óra eltelik, mielőtt ez bárkinek is feltűnne. Olaszország.
Persze semmi sem tökéletes, hihetetlen szerencsénknek pedig némi ára van. Túl sok időt töltünk a rajthely mögött, San Luca pedig messze van, az utak és az emelkedő tömve szurkolókkal, már esélyünk sincs feljutni. A bringaversenyek helyszíni nézésének egyetlen jól kézzelfogható hátránya, hogy nem minden esetben tudsz mindenhol ott lenni egy szakasz során. Persze így sem cserélném el a semmire az élményt.
Kinézünk a főtérre az óriáskivetítőhöz, megnézzük a jövő évi magyar Nagy Rajtot promotáló sátrat, majd visszatérünk korábbi helyünkre, hogy megnézzük Yates indulását is. Méterekről figyeljük, ahogy a brit elstartol, majd a tévéképernyőn nézzük, ahogy megmássza az emelkedőt. Célba ér, csak Roglic előzi meg, ezért kár volt olyan feszültnek lenni. A verseny ezzel szinte véget ér, a sajtószektor kiürül. Kifelé menet még szembejön egy kissrác, aki a vendégnek kikészített magazinokból lopkodja a Panini matricákat. Tömött kézzel távozik, szerencsés flótás.
Utoljára visszatérünk a csapatbuszokhoz és figyeljük, ahogy a segítők mindent elpakolva végzik a dolgukat. Ők másnap ugyaninnen folytatják a versenyt, a mi Girónk azonban itt véget is ért. Kicsit persze csalódottak vagyunk, hogy nincs lehetőségünk tovább maradni, de hihetetlen napon vagyunk túl. Nyilván szerencsénk is volt, de nagyon kevés olyan sport van, ahol rajongóként ilyen közel kerülhet az ember az eseményekhez. Olyan varázsa ez az országúti kerékpárnak, amit egyszer minden szurkolónak érdemes átélnie. Erre a 2020-as budapesti Nagy rajt szerencsére tökéletes alkalom lesz.
Címlapfotó: Primož Roglič és a hűtőmellények a bolognai start előtt.
Kövesd velünk a 2019-es Giro d’Itala történéseit a flowcycle.hu/giro-2019 oldalon.
