Habár kicsit csalódott voltam, hogy az általam egyetlen Santiagóban végzett tevékenységgel (a hűs hostel szobájában való pihenés) még egy pontot se tudtam kipipálni a Google által ajánlott 10 dologból, amit a városban érdemes csinálni, a következő napon még jobban a bringázásra fókuszálva, már ötkor elindultam. Az 500 méteres magaslatnak és az északi parthoz közeledésnek köszönhetően már nem kellett 25 foknál melegebb hőmérséklettel megküzdeni.

Habár a földutaknak nem örültem, talán először az utazásom során erdei utakon, fák között tekerhettem, ami a majd egy heti (főleg) portugál sivatag után igen üdítően hatott. Vilalba városába érkezve, a fizikai jólét a hangulatomra is átterjedt. Újra barátságos lettem és a “hable inglés?” (beszelsz angolul?) mondatot is elhagytam. Ez persze nem jelenti a nehézségek megszűnését, csak nem zavartak akkor éppen. Kb. úgy köszöntöttek a hostelben, mint valami hírességet, ami még tovább bátorított, ezért nagyjából mindenkivel társalgásba elegyedtem, akivel kereszteztük egymás útját.

Akik ebből az irányból jöttek, már nem a Francés El Camino útvonalat választották. Az utazók között már senki nem volt, aki azért túrázott, hogy kihúzhassa a Caminót a listájáról. Az egyik szobatársam Claus, otthonából, Németországból napi 40 kilométert megtéve sétált el Vilalba-ig, és még bő egy hete volt megtenni a maradék 105 kilométert. Végre más bringásokkal is találkoztam, akikkel annak ellenére is órákat beszélgettünk, hogy a főleg éttermekre és hostel recepciókra specializálódott nyelvtudásom kb. 5 perc után elfogyott.

Vilalba kétségkívül a kedvenc megállóhelyem volt, de a kedélyes hangulatát sajnos nem vihettem magammal. Ahogy átgurultam Galícia és Asztúria határvonalán egyre nyomasztóbbá vált a környék. Ránézésre Asztúria pár száz éves lemaradásban van és a helyiek angoltudása alapján, arra következtettem, hogy nem tudnak túl sokat a “külvilágról”. A helyiek Vizcayá-öböl és a Pireneusok által elszigetelt élete szimpátiát ébresztett bennem. Életemben először nem tudtam úgy tekinteni azokra a hegyekre, mint ez emberi korlátok feszegetésére szolgáló eszközökre. Sokkal inkább úgy tűnt, hogy pont a hegyek azok, amik korlátozzák az embereket.

A Ribadeo és Oviedo közötti 150 kilométerre és 2500 szintre két napom lett volna, ami több mint elég egy kényelmes tempóhoz, meg amúgy is már napok óta pihenő távokat tekertem, de a táj szürke letargiája percről percre minden élvezetétől megfosztotta számomra az útvonalat. Úgy döntöttem, kipróbálom a vonatot.

Spanyolországban a közép-hosszú útvonalakon ingyenesen szállítható maximum 4 bringa a vonaton. Nem akarok légből kapott dolgokat mondani, de igazából azon sem lepődnek meg, ha több bringát is felengednének (amennyiben az nem zavar másokat), de kettőnél több egyszer sem volt igazából. Mivel Ballotában már le volt foglalva a szállás, ott éjszakáztam, és terveim szerint másnap szálltam volna vissza a Ferrol-Oviedo útvonalon közlekedő vonatra.

A következő napon 13:30-ra volt várható a vonatom, de az azt követő 20 percben sem érkezett meg, helyette viszont egy autó gurult le az állomás kb. 40%-os lejtőjén és a sofőrje a vonatról kezdett kérdezősködni. A nyelvtudás ismét csak nehézségek, de nem akadályok elé állított. Ő is megtudta a szándékaimat, és róla is kiderült, hogy regén a vonatnak dolgozott, mielőtt nyugdíjba ment és igazából csak merő jófejségből állt meg, hogy megkérdezze mi a helyzet. A társasággal való hosszas-szoros kapcsolata révén egyáltalán nem lepődött meg, hogy nem jött a vonat, éppen ezért jött oda hozzám. Felhívta a vasúttársaságot, akik elmondták neki, hogy a vonatszerelvények megrongálódtak ezért a járat kimarad. Viszont kiküldtek egy minibuszt, ami minden bizonnyal kihagyta az amúgy soha nem használt Ballota állomást. Mindezt addig magyarázta el nekem, amíg a telefonban kapcsolták egy másik személyhez. Néhány perc várakozás után, még egy keveset beszélt a telefonba, majd közölte velem, hogy elintézte, hogy a vonatjegy aráért küldjenek értem egy taxit, ami elvisz Oviedóba. Kicsit jobb kedvre derített, hogy ahol ilyen barátságos, segítőkész emberek vannak, csak nem lehet olyan rossz hely. Az is eszembe jutott, hogyha az emberek nem lennének ilyen rendesek velem talán, én is megfontoltabb lennék. Ha az egész utazás okozta érzést kellene egy dologba összefoglalni, akkor ezt említeném meg, amit a köznyelv csak úgy emleget, hogy valaki magába szállt.


Ha valaki nem tudná, mi is ez az egész: szerkesztőségünk tiszteletbeli tagja, Ben brutál bringás túrára szánta el magát. Eredeti tervei szerint 4000 kilométert kívánt megtenni 25 nap alatt, közben érintve a nagy kerékpáros körversenyek szent hegyeit. Íme egy bővebb ismertető az előkészületekről és az útvonalról. Ben kalandjait a Lationoeuropa trip címke alatt követheted.

Hozzászólnál, vitatkoznál? Itt megteheted!

Ne felejtsd el a hozzászólást!
Kihagytad a nevet