Délután ötre becheckkoltam az oviedói hotelba, ettem három Kinder Buenót és lehúztam egy félliteres energiaitalt. Pont annyira volt undorító, mint amilyennek hangzik, de a Ballotában eltöltött reggeli óta nem ettem és az Anglirura hirtelen megoldás kellett.
Eltávolítottam minden felesleget a bringáról (kormánytáska, telefontáska, nyeregtáska), felvettem a bringás cuccaimat és start. Nem sokkal este hat óra előtt (arrafelé nyár végén is elég későn sötétedett) már bringán ültem, és próbáltam kikecmeregni a város forgalmából. Egy elvétett elágazás miatt megint az autópálya leállósávjában találtam magam, de mivel párhuzamosan futott az N-630-as, nemes egyszerűséggel átmásztam a kerítésen.
Az Angliru felé szinte minden kilométeren valamilyen tábla figyelmeztette az autósokat a kerékpározók jelenlétére. Még amikor igazán tanácstalanul gurultam, hogy elcsípjem az Angliru felé vezető jobbost, akkor sem dudáltak le, pedig tényleg gurultam vagy tízzel. Talán még mindig a vasútállomáson megismert jótevőm miatt, de abban a közlekedési morálban jól esett leállni az út szelére, hogy gyorsabb haladást biztosítsak az autók számára.
A térképre nézve megtudtam, hogy a sarok után mar az Angliru szegmens következik. Mivel nem hogy watt, de még egy pulzusmerőm se volt, próbáltam a légzésem alapján beosztani az energiámat. Pontosan nem emlékeztem mikor kezdtem meg a mászást, de 19:58-kor már 1538 méter magasan a 0,5 km-t (annyi volt hátra) jelző táblát hagytam el. Még 35 méter emelkedő és az út utolsó 300 méterje már sík lesz. Úgy gondoltam, meglesz egy óra alatt.
Azok fényében, hogy a bringa kicsit túlsúlyos volt – a Kinder Bueno-diéta közel sem tűnt a legkiegyensúlyozottabb választásnak -, én pedig életemben először néztem szembe harmadik kategóriánál magasabb besorolású heggyel, igen elégedett voltam a várható időmmel. Nem csak a „siker” miatt, de végre megint pozitív fényben láttam a hegyet. Újra tudtam értékelni a természetet és nem úgy láttam, mint valami, amit meg kell oldani. Élveztem, ahogy szitál rám az eső, ahogy a köd homályba burkolja a felfelé vezető utat és csak a jelen nehézségeit láttam. Még az út menti korlát túloldalán legelésző tehenek kolompolása is nyugtatóan hatott, mint valami buddhista szélcsengő.
A nehezén már bőven túl voltam és kedvem lett volna mosolyogni, ha nem tudtam volna, hogy úgyis csak vicsorgás lenne belőle, de a lelkem azért mosolygott. Ehhez hasonló, Disney rajzfilmeket megszégyenítő kedélyesség kezdett hatalmába keríteni, amikor meghallottam, valami mély, hangos, fújtató hangot.
Egy bika volt az út közepén, pont a látóhatár szelén, kb. 20 méterre és egyenesen rám meredt. Mivel életem nagy részében városban laktam, nem voltam benne biztos, hogy csak a rajzfilmekben kaparják-e a port és fújtatnak, mielőtt támadnak vagy a valóságban is. Egyelőre nem csinálta azt a nekifutó mozdulatot, de fújtatott. Leszálltam a bringáról.
Ahogy az országúti cipőm hozzáért az aszfalthoz és kopogott, úgy éreztem magam, mint valami francos matador.
Az érzés nem tartott sokáig, a bika felém fordult, én pedig úgy éreztem, hogy több esélyem lenne kidumálni, mint kimatadorkodni magam a helyzetből. Elkezdtem lassan hátrálni, a bika pedig feladta az érdeklődését. Ránéztem a telefonra, kicsit jó érzés volt, hogy a Strava kb. 7 kilométert teleportált, szóval „amúgy se lenne meg a szegmens, nyugodtan visszafordulhatok. Egy utolsó fénykép a bikáról, aztán válthatok pályakerékpározásra” – gondoltam magamban.
Mindeközben a tehéncsorda maradéka elfoglalta az út mögöttem levő részét. Lehet én reagáltam túl a dolgot, de mivel 10 évesen az állatkert simogatójában is felöklelt egy kb. 30 kilós kecske, nem akartam 600-700 kilós tehenek között 50-60 centiméteres réseken átmenni. Én kerültem a szalagkorlát túlsó felére.
Egyszer úgy tűnt, hogy kínálkozik egy alkalom, hogy legurulhassak, de mivel emlékeztem, arra is, hogy Pamplonában a bikafuttatáson kb. 50-55-tel szaladnak a bikák, nem akartam olyan tempóra gyorsulni az átlag 14%-os, vizes-kanyargós lejtőn. Hihetetlen módon az Angliru tetején még volt 4G-m, így kitudtam deríteni, hogyan tudok segítséget hívni. Mondták, hogy küldenek értem egy civil járőr kocsit, de hogyha feljebb megy a csorda, akkor hívjam fel őket megint és menjek le.
Vártam és még mindig Pamplonára gondoltam. Arról eszembe jutott a beszélgetésünk Mariával (az egyik svájci lány, akivel még Portóban találkoztam):
– Ha Hemingway-t németül olvasnám, akkor a fordítót olvasnám nem Hemingway-t – ahogy ő mondta.
„Ez valószínűleg a legsznobabb dolog, amit valaha hallottam” – gondoltam, de ezzel csak nem érvelhettem. Szóval az író jéghegy csúcsa stílusáról daráltam le egy szűk tíz perces véleményezést. Azt hiszem nem adtam alá a flancnak. Ott az Anglirun, akkor viszont úgy éreztem magam, mint egy inverz Hemingway. Nekem a hegy maradéka volt meg, pont a csúcs hiányzott, és a bikák iránti rajongásnak is az ellenkezőjét éreztem.
Az első várakozással töltött negyven perc viszonylag békésen telt. Az egyetlen komplikáció egy tehén közeledése volt, de gyorsan feladta az érdeklődését, amikor elszeparáltam magam egy bokorral (mondjuk ki: elbújtam). Negyven perc után viszont elkezdett kitisztulni az idő. Ekkor egy fiatal borjú szúrt ki magának és kezdett érdeklődően a szalagkorlát belső oldaláról közelíteni.
„Ha az a tini tehén odajön, nem marad szarvasmarhamentes helyem” – igen, igen én is tudom, hogy egy bikával kezdődött a sztori, aztán tehenek lettek belőle, most meg már csak egy bocitól menekülök, de amikor a borjú közeledett, a helyi tehénpatrol édesanyja is fokozott figyelmet fordított a történéseknek és hangos múzására a bika is fújtatással válaszolt. A borjú tovább közeledett, én lassan átléptem a szalagkorláton és felmértem a többi állat pozícióját. Szögezzük le, hogy tökéletesen működő első és hátsó fékjeim vannak, de fogalmam sem volt, hogy hogyan fogom megállítani a bringát a 11-18%-os lejtőn. „Az majd a jövő gondja lesz, most más problémám van„- gondoltam, és hirtelen átlendítettem a szalagkorláton a bringát is, hogy meginduljak, de ez megrémisztette a borjút és visszaszökkent az útra. Másrészről viszont az anyja figyelt fel a történésekre és néhány méterre megközelítve folyamatos múzásba kezdett.
Ködös-felhős időben, a köd sűrűségétől függően a magassággal lassabban csökken a hőmérséklet. Viszont, ahogy elkezdett kitisztulni, drasztikusan hűlt le a levegő is. Mivel az 1300 méterrel lejjebb levő Oviedóban volt aznap 18 fok, a köd eloszlásával fent lehetett kb. hat. Átázott, izzadságtól nedves cuccaimban – amik amúgy sem arra a hőmérsékletre voltak szabva – szinte másodpercek alatt elkezdtem dideregni. Ez nem segített, mert az anyatehén még mindig csak engem figyelt. Rikító fehér sisakomat fél-egy méterre gurítottam, és ugyanazzal a mozdulattal újból a bokor mögé ugrottam. A tehén a sisak és a bokor között járatta tekintetét, majd feladta az érdeklődését.
Újabb harminc perc telt el és már majdnem besötétedett. Ekkor már eléggé ki voltam bukva, megpróbáltam megint telefonálni, de a hidegrázásnak köszönhetően nem sikerült emberi szavakat formálni. Nem is volt már rá szükség, megérkezett a járőr. Bepakoltuk a bringát az autóba, ők pedig maxra állították a fűtést és elindultunk lefele. Egy jó 5 percbe bele telt mire megértették, hogy beszélek angolul. Miután tisztázódott, hogy mi is történt pontosan, elmondták, hogy a legközelebbi településig La Aráig tudnak vinni, és onnan taxival kell eljutnom a hotelbe. Elég hamar észrevették rajtam, hogy a spanyolul taxi intézés nem tartozna az erősségeim közé, ezért hívtak nekem egyet, és megvárták amíg megérkezik.
Másnap három-négy kerékpárboltot kellett bejárnom mire találtam egyet, ahol volt megfelelő méretű kartondobozuk a bringa becsomagolásához. Túlzott segítőkészséggel elég hamar az értésemre adták, hogy nem fognak csak úgy hozzam vágni egy dobozt, meg bubis nejlont (mint ahogy az Angliában történt), szóval némi felárért cserébe szállításkészre csomagolták nekem a bringát. A buszom délután ötkor indult Ovidéiból és kb. éjfélre ért be Madridba, 6:10-kor pedig már a budapesti járaton ültem, hogy aztán néhány napig a FLOWCYCLE iroda vendégszeretetét élvezzem.
Ha valaki nem tudná, mi is ez az egész: szerkesztőségünk tiszteletbeli tagja, Ben brutál bringás túrára szánta el magát. Eredeti tervei szerint 4000 kilométert kívánt megtenni 25 nap alatt, közben érintve a nagy kerékpáros körversenyek szent hegyeit. Íme egy bővebb ismertető az előkészületekről és az útvonalról. Ben kalandjait a Lationoeuropa trip címke alatt követheted.
