Amikor kezdőként meglátsz egy másik bringást, azonnal beindul a versenyszellem. Kortól, nemtől függetlenül.
Lassan két napja kint voltak az elérhető műszakok, mégsem volt még semmi munkám a következő hétre. Így, bár már kezdtem hozzászokni, különösen nagy frusztrációt okozott, amikor pár percet megint késett a vonat. Ezen nem segített az sem, hogy a futár találkozóhely teljesen üresen fogadott. Tudtam, ez azt jelenti, hogy minden éhes ember és a cég csak rám vár.
Szerencsére nem tartott sokáig az aggodalom, Pete gurult be:
-Hey, már volt is egy fuvarod? – kérdeztem abban reménykedve, hogy nem csak én késtem el.
-Hi, csak megcsúsztam kicsit a reggelivel – válaszolta Pete a legnagyobb nyugalommal.
Mivel a középsulis infó órás counterstrike-ozás óta nem találkoztam senkivel, aki képmutatás nélkül tesz akármilyen kis szabályra, váratlanul ért Pete könnyedsége.
-Ma én is késtem pár percet, mennyire szokott ebből gond lenni? – kérdeztem abban reménykedve, hogy valami olyasmit mond, hogy az első pár alkalom elmegy.
-Semennyire. Max. felhívnak, hogy szándékozol-e megjelenni, de csak akkor, ha túl nagy a forgalom, te meg sehol nem vagy. Egyébként ha meg sokat késel és odaszólsz nekik, már annak is örülnek. Müzlit?
-Jöhet, kösz. Te melóztál amúgy múlt… Azt hiszem vasárnap, amikor non-stop forgalom volt? – kérdeztem azzal a hátsó szándékkal, hogy felvághatok majd, a 21 rendelésemmel.
-Nem, vasárnap nem szoktam melózni, de Jim mesélte, hogy 27 rendelést csinált.
Tudtam, hogy még épp csak, hogy megtanultam az összes étterem nevét és a hozzájuk vezető utat (a külvárosról meg elképzelésem sem volt), de kicsit rosszul esett, hogy Jim több rendelést csinált. Ezen az sem javított, hogy ő igazi helyi srác volt és az első országútiját abban az évben vette, amikor én megszülettem, (ez az apád lehetnék kerékpáros változata).
-Nekem az említett defekttel 21 sikerült – ismertem be, miközben meghallottam a rendelés értesítő hangot – Ez én leszek? Mama K’s, még nem voltam itt, tudod hol van? – kérdeztem a térképen zoomolgatva.
-Nem, valószínűleg valami új hely.
Miután nem találtam az éttermet és legurultam a Canel street lejtőjének a legaljáig, az éttermet felhívva tudtam meg, hogy egy családi házat kell keresnem. Később kiderült, hogy korábban el is mentem mellette. Sőt, integettek is nekem. Mehettem vissza a domb tetejére.
Kriszta családja segítségével saját otthonából csinálta a vállalkozást, csak házhozszállításra készítette a burritókat. Ha már a legtöbb rendelésben nem lehettem első, megkérdeztem, hátha én voltam az első Deliveroo futár, de előző este volt már egy rendelés, amit Miranda szállított ki.
A tesco parkolóba visszafelé épp azon agyaltam, hogy miért nem tud minden étterem olyan kedves lenni, mint Mama K’s. A gondolatmenet nem tartott túl sokáig, mert a Szent Oszvald híd tetején utolért egy másik bringás. Ahogy egy pillanatra utánanéztem „Chester road cycling clubot” olvastam le a mezéről, és máris kettővel keményebb áttétellel, alsófogásban (ami a kockatáskával nem volt túl effektív) tapostam a wattokat. A másik bringás hátranézett (úgy 60 éves lehetett), és kiállva próbált újra legyorsulni, de a lejtőn nyert lendületemmel nem tudott versenybe szállni. A távolság folyamatosan csökkent, az öreg kezdett elfogyni, én meg kipörgetni. Még egy sebesség már nem volt tervben, magabiztos voltam, hogy ott fogom hagyni a francba. Ekkor jött a kátyú és a defekt – ebből se lett ponttrikó.
Mivel a túlbuzgó versenyszellemem áldozata ezúttal a hátsó kerék lett, kicsit bonyolultabb helyzetben találtam magam, ugyanis az elsővel ellentétben nem gyorszár, hanem csavar tartotta helyén. A találkozóhelyre visszasétálva, jött egy sms, hogy valami gond van az applikációval, és óránként 3 fuvarnyi pénzt kapunk, amíg megjavítják, csak várjunk. Tényleg nem működött, nem frissített.
Visszaérve ott volt Pete, David, Harry és az összes motoros, akik közül csak Louis-t ismertem. Sajnos senkinek sem volt csavarkulcsa. Időközben megérkezett Miranda is, aki miután megtudta, mivel szembesültem, hazaugrott és egy szatyor csavarkulccsal tért vissza, amiben valamiért csak az a méret nem volt, ami kellett volna. Már veszni látszott az ügy amikor Louis a semmiből közölte, hogy nem esett le neki, hogy csavarkulcsot kértem, de neki van állítható.
-Öreg ezt nem tudtad volna az előtt közölni, hogy haza tekertem meg vissza ezzel a száz kiló vassal? – förmedt rá Miranda.
-Nem úgy volt, hogy nem gond? – kérdeztem túljátszott bűntudattal.
-Ahhh, jól van. Világítok, ha kell – mondta Miranda, mintha most már azért is segítene valahogy, ha már energiát áldozott a dologra.
Mindeközben, legalább Pete jól szórakozott, akinek az este csúcsa az volt, amikor körömcsipesszel méretre vágtam az egyébként montira is túl nagy foltot.
Mivel az egyetlen céges telefonszám, amit tudtam, a Manilába kiszervezett Rider support volt, a várakozáson kívül igen korlátozottak voltak a lehetőségeim. A telefonszám mielőtt egy ügyintézőhöz kapcsolt volna, bemondta, ha pénzről vagy műszak visszaigazolásról van szó, azt csak emailben lehet intézni. És mivel szombatig, az egyetlen email, amit kaptam annyit írt, hogy majd visszajeleznek, ha kell ember, igen nyomasztóvá vált, hogy semmi munkám nem volt meg a jövőhétre. Jobb híján a többiektől kezdtem el kérdezősködni, elsősorban Pete-től, akiről akkor tűnt fel először, hogy szinte mindig melózik. Pete elmondta, hogy a felvételije után felhívták, hogy akar-e állandó műszakokat, és ő igazából már nem használja a staffomaticot sem (az oldal, amin keresztül jelentkezni kell). Rémlett nekem is egy ilyen telefonhívás, de azt hittem csak azért kérdezik, hogy van-e preferált időpont, amikor rendszeresen elérhető vagyok, hogy könnyebb legyen az elérhetőségemmel kalkulálni. Én meg azt válaszoltam, hogy nincs konkrétum, csak minél több műszakot szeretnék. Ez alatt arra gondoltam, hogy mindig elérhető vagyok, a másik fél meg valószínűleg arra, hogy nem szeretnék állandó lekötöttséget, állandó műszakokat. Az újonnan szerzett tudással, amit Pete csak így rám ruházott, úgy éreztem, hogy a Deliveroo Rosetta stone-ja került hozzám, és már a mobilomról küldtem egy emailt, amiben szabadidőm korlátlanságát és buzgóságomat taglaltam.
Ben az angliai Chesterben rója a kilométereket bringás futárként. Kalandjairól rendszeresen beszámol a Flowcycle magazinban. Ha érdekel a teljes története, hogyan lett futár, milyen nehézségekkel kellett megküzdenie, akkor kattints ide a korábbi részekért.
