Amikor elindítottuk a Flowcycle-t, elég sok alapelvet lefektettünk, amikhez többé-kevésbé sikeresen tartottuk is magunkat. Egyik ilyen volt az, hogy csupán olvasóhajhászás érdekében nem fogunk írni se Armstrongról, se a doppingról. Hogy most mégis mindkét témakör befészkelte magát a címbe is, az azért van, mert az Icarus egy zseniális dokumentumfilm.

Félreértés ne essék, nem kívánjuk elfedni a valóságot, írtunk mi Froome doppingügyéről például, szóba került a motordopping is, de meggyőződésem, hogy a bringának nem erről kell szólnia. Az élsport egy mocskos világ, de hogy mennyire nagyon az, azt az Icarus soha nem látott igényes módon mutatja be.

Bryan Fogel akár megmaradhatott volna közepesen sikeres stand-uposnak is, de szerencsére időben pályát váltott és a rendezés irányába mozdult el. Legújabb dokumentumfilmjét, az Icarust sokáig talonban tartottam, de most megkapta a legjobb dokumentumfilm Oscar-díját, így már  – szerencsére – elkerülhetetlenné vált, hogy leüljek megnézni.

Fogel nem csak rendezője, hanem főszereplője is a filmnek, erősítve azt a tényt, hogy a történetet tényleg az élet írta. Az eseményszál Fogel magán hóbortjával indít, ugyanis a rendező amatőr országúti kerékpáros. Nem is akármilyen, hisz elindult a világ egyik legnehezebb többnapos amatőr országúti versenyén, a Haute Route-on. Fogel végül összetettben 14. helyen zárt az amatőrök Tour de France-án, de úgy érezte, valami nem stimmel.

“Volt előttem kb 10 ember, akik egy teljesen más szintet képviseltek.”

Fogel elhatározza, hogy a következő évi versenyre teli lesz mint a hetes busz, ráadásul úgy, hogy minden doppingkontrollon csont nélkül átmegy. A film egyetlen gyenge pontja talán ezen a részen van, hiszen nem világos, hogy olyan tudósok, mint például Don Catlin, hogyan asszisztálhatott akár csak közvetve is Fogel emberkísérletéhez. De ez minden, a film első perctől magával ragadja azokat a nézőket is, akiknek semmi közük a sport világához.

Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy innentől kezdve két óra tömény tűcsattogás lenne a film. Persze, néhány snitt erejéig megkapjuk ezeket a sokkoló jeleneteket is, de szerencsére képbe kerül Dr. Grigorij Rodcsenkov, Oroszország államilag kontrollált doppingprogramjának és az orosz anti-dopping szövetségnek az akkori első embere. Rodcsenkov innentől kezdve elviszi a show-t.

Reggeli rutin: vizeletminták válogatása – egyenesen a hűtőből

Ne egy tipikus, köpenyes alakot képzelj el, hanem egy valódi, vicces karaktert, aki vállalja a saját bűnösségét. A film az egész történetnek olyan sok rétegét és mélységét fedi fel, hogy a végére önkéntelenül elgondolkodsz: vajon ki a vadász és ki az áldozat ebben a világméretű játszmában, amit sportnak és doppingnak hívunk? Miért olyan fontos az állami apparátusok számára az olimpia? Miért nem tesz senki semmit? A legtöbb kérdésre nem kínálja tálcán a választ az Icarus, hanem elgondolkodtat – és ebben rejlik a zsenialitása.

Nehezemre esik nem szuperlatívuszokban beszélni az Icarusról, hiszen ha a fentiek még nem lettek volna elegendőek, történetét felfűzték egyik kedvenc könyvem, az 1984 (Geroge Orwell) gondolati világára. Forgatókönyvi túlkapások, felesleges romantikus szálak helyett inkább az irodalmi megközelítést választották. Így lesz olyan letaglózó az élmény, hogy még napokkal később is a hatása alatt leszel.

Az Icarust Netflix-előfizetéssel nézheted meg, ahol az első hónapot ingyenesen kipróbálhatod.

Összegzés
Értékelés
Macsuga János
A bringázás mellett az írás volt az első olyan dolog az életemben, ami több, mint két hétig le tudott kötni és ez máig is tart. Ebből lett a Flowcycle, ahol az a célom, hogy bemutassam, a bringa nem csak szimplán egy eszköz, hanem megoldás korunk legtöbb égető problémájára. És mellette piszkosul élvezetes is!

Hozzászólnál, vitatkoznál? Itt megteheted!

Ne felejtsd el a hozzászólást!
Kihagytad a nevet